Születés

Csizmája alatt ropogott a hó. Sietős léptekkel ereszkedett le a hegyi ösvényen, messze volt még a falu. A bábáért ment.
Amikor szeretett Julisa „miden-órás” lett, mondta neki, hogy menjen le a faluba a szülői házhoz, messze a hegyi tanya, nehogy baj legyen. Na és ott az anyja, ő mégis tudja, mit kell ilyenkor csinálni. De Julis nem ment. Ott maradt vele a hegyen, végezte csendesen a dolgát, mellette volt, mint három éve miden áldott nap. Csendes asszony volt, nem perlekedett, sosem panaszkodott. Amikor hozzáment, tudta, hogy a hegyre költözik, távol a falutól, s sok munkában lesz része reggeltől estig. Csendesen éltek, szerény szeretetben, megbecsülésben, egymásra- utaltságban. Néha látogatók érkeztek a faluból, szülők, testvérek, régi lánypajtások, akikből mostanra már asszony lett. Csak a gyermek nem akart jönni, pedig nagyon szerették volna. Sokat beszéltek róla, múlt télen még a bölcsőt is megfaragta, szép tulipános mintával.
És most a bábáért siet. A hegyi ösvényt vastag hó borítja, a fenyőkről nyakába fújja a havat a szél. Siet. Egyedül van az asszony, és ki tudja, mi történik. De majd csak a Jóisten megsegíti őket.
Ahogy kiért az erdőből szeme elé tárult a falu. Apró kis házak, hófödte udvarok, füstölő kémények, csend és nyugalom…
Megszaporázta lépteit, az ötödik ház az Erzsi nénié. Évtizedek óta ő segíti világra a falu gyermekeit, mindenki ismeri, tiszteli.
Ahogy beért a faluba, a kutyák éktelen ugatásba kezdtek, kíváncsian nézett ki néhány ember, ugyan mi zavarja a csendet szenteste délutánján? Erzsi néni is kikukkantott, visszament a házba, magára terítette a nagy hárászkendőt, felhúzta csizmáját, és mire Vendel a kapu elé ért, már mellette állt:
– Siessünk fiam, már nem bírom úgy a kapaszkodót, mint régen!
– Menjünk, mondta csendesen Vendel, aztán eszébe jutott valami, és bekiáltott a kapun: Mózes bácsi, szóljon édesanyámnak és anyósomnak, legyen szíves.
És elindultak vissza a hegyre. Kapaszkodtak felfelé a csúszós úton, szó nélkül, aztán Vendel csendben megkérdezte:
– Ugye nem lesz baj?
– Mi baj lenne édes fiam? Tudja az asszon s a gyermek, hogy mi ilyenkor a dolga. És én is tudom. Neked pedig az lesz a dolgod, hogy ne lábatlankodj, ne szólj bele az asszonyok dolgába.
Vendel dünnyögött valamit a bajsza alatt, és szaporázta lépteit Erzsi néni mögött. Az öregasszony beszélni kezdett:
– Amikor te születtél, kiöntött a patak, elvitte a hidat, férfiember nem volt a faluban,csak a plébános,és Jóska, a bolond. Mind odavoltak már két hónapja a háborúba. Derékig ért a víz, amin átgázoltam, hogy világra segítselek. Életrevaló legényke voltál. Több mint száz gyermeket segítettem világra, ne félj fiam, most is rendben lesz minden.
– Köszönöm, Erzsi néném!
Felértek a síkra, a kis házhoz, Vendel előre sietett, nyitotta az ajtót Erzsi néninek.
Nagy vaskályha duruzsolt a konyha sarkában, rajta fazékban víz forrt.
Tudja az asszonyka a dolgát!- mondta Erzsi néni, és benyitott a szobába.
Julis az ágyon ült, sápadtan, bájos arca eltorzult a fájdalomtól
– Adjon Isten, Erzsi néni! Nagyon fáj!
– Így van ez lányom, itt vagyok már, túl leszünk rajta.
Vendel bedugta fejét az ajtón, egy pillantást vetett asszonyára, de Erzsi néni kiparancsolta a szobából.
Itt már csak asszony dolog lesz.
Vendel becsukta az ajtót, leült a kisszékre a kályha elé, fát dobott a tűzre, aztán eszébe jutott a bölcső. Kiment a kamrába, leakasztotta a kis bölcsőt, és bevitte a konyhába.
Bentről az asszony sikoltozása hallatszott, és Erzsi néni bíztatása: Jól van lányom, nemsokára túl vagy rajta!
Vendel nem bírta. Szíve összeszorult, Szánalom járta át minden porcikáját. Bement volna, de tudta, hogy az öregasszony nem engedi. Ült tehetetlenül és a tüzet bámulta.
Eszébe jutott a tavalyi karácsony, amikor lementek a faluba éjféli misére, majd a csillagfényes téli éjszakában felkapaszkodtak, vissza a hegyre. És most megszületik a gyermek. Az ő gyermekük, akire olyan sokáig vártak.
– Istenem, csak baj ne legyen, csak rendben menjen minden!
Az ajtó előtt csizmák dobogását hallotta, majd nyílt az ajtó, édesanyja és anyósa lépett a konyhába, karjukon kosár ennivalóval, ünnepi kaláccsal. Karácsony van, Szenteste.
A kosarat letették az asztalra, majd bementek a szobába. Asszonydolog.
Vendel megint egyedül maradt. Várt. Minden sikoltásra összerezzent, könny szökött a szemébe. Férfiember nem sír? Dehogynem! Hisz érző lélek az is! Akkor is elsírta magát, mikor megtudta, hogy végre gyerekük lesz. Nem szégyen az!
Bent nem szűnt a sikoltozás, és a három asszony bíztatása:
– Még egy kicsit tarts ki, Julis, mindjárt kész leszünk!
Vendel nem bírta! Magára vette ujjasát, kiment. A tornácon magához vette a kisbaltát, és a ház mögötti erdőbe ment, a kis fenyőhöz, amit már rég kinézett karácsonyfának. Havazott. Csendes este volt, a faluból sem hallatszott fel semmi. Kivágta a kis fát, és visszament vele a házhoz. A tornácon lerázta róla a havat, cserépbe állította és bevitte a konyhaasztalra. Karácsony van.
Ekkor már folyamatos volt a sikoltás, mintha órákig tartott volna, pedig pár perce ment ki. Letelepedett újból a kisszékre. Aztán csend lett. Nagy csend. Ijedten pattant fel a kisszékről, és lépett a szobaajtó felé.
És akkor… mint égi csengettyű, mint az angyalok hangja, vékonyka gyermeksírás hasított a csendbe! Istenem! Ugye minden rendben van?
Izgatott mozgás vette kezdetét odabent. Mintha egyszerre dolgozna mindenki. Meddig állt az ajtó előtt csendben, valami édes rémülettel a szívében? Maga sem tudta. Lótás-futás kezdődött, édesanyja jött ki a szobából.
-Fiú! Ferenc. Apád után. Talán látja fentről. Még nem jöhetsz be! – azzal felkapta a bölcsőt, és visszament vele a szobába. Anyósa a fazék forralt vízért jött ki, és a nagyteknőt is bevitte a szobába.
Sürgés-forgás, asszonybeszéd, gyermeksírás…bentről.
Vendel csak állt az ajtó mellett, és várta, hogy bemehessen. Nem tudta meddig állt ott, egyszer csak nyílt az ajtó, az asszonyok kihozták a teknőt, lepedőket, meg ki tudja még miket…
– Bemehetsz! –szólt Erzsi néni, és kint- maradásra intette a két asszonyt.
Leültek a konyhaasztal mellé, elővették a hozott kosárból a pálinkát. Töltöttek maguknak, koccintottak: Isten adjon erőt a gyermeknek, a szülőknek a felneveléséhez. És minket is segítsen! Egészségünkre!
Kiürítették a poharat, magukra terítették a kendőjüket, és elindultak vissza a faluba. Szenteste van, templomba mennek.
Vendel belépett a parányi szobába. Julis az ágyon feküdt, sápadt-mosolygós arcán folytak a könnyek. Karjában egy apró új élet. Fehér pólyában, ártatlanul, megbékélten, mosolyogva.
Vendel letérdelt az ágy mellé, megölelte asszonyát, miközben le nem vette szemét a pólyában békésen alvó csöppségről. Csak nézte, nézte az új jövevényt, szólni nem tudott, csak csendben könnyezni kezdett, amolyan igazi férfikönnyekkel. Ölelték egymást, szavak nélkül, nagy- nagy szeretettel, ki tudja mennyi ideje.
A faluban ekkor megkondult a harang, imára hívta az embereket. Férfiak, asszonyok mondtak közösen hálát Jézus születéséért.
Már tudták, hogy Pap Vendelnek fia született. Ferenc. Az apja után.
Fent, a hegyen, egy parányi házban, az új életért imádkoztak, hálát adva Istennek, és Jézus születésének.
„ Fel nagy örömre,
ma született…”
A hó lassan belepte az erdőt, csend borult a világra. Csak a kéményből felszálló füst jelezte a világnak, hogy a hegyen élet van. Egy új élet…
Pál Mária
Fotó: Internet