A rejtély megoldódott. Az örkényi Hencz Pál az I. világháború áldozata

Késői gyermekként születtem családunkban. Édesapám 50 éves, édesanyám 47 éves volt, amikor 6. szülöttként, de 4. élő gyermekként megláttam a napvilágot. Abban az időben, amikor még nem volt gyógyszer a tüdőgyulladásra, sokan belehaltak. Sajnos első szülött nővérem, Rozika is a kór áldozata lett. 14 évesen egy pesti kórházban magával ragadta a betegség. Meg van az a levelezőlap, amit halála előtt írt. Így kezdődik: „Édes drága jó szeretett Anyukám…” Sugárzik a szeretet belőle. Édesanyám életében minden évben mindenszentekkor elővette a levelezőlapot, és magányba burkolózva elsiratta gyönyörű kislányát. Gyerekként a szívem szakadt meg, de hozzá kellett szoknom, és együtt gyászoltam édesanyámmal.

Dr Zsákai Tibor, unoka
Dr Zsákai Tibor, unoka

A másik testvérem ikerként született középső nővéremmel. Ferike mindössze három napot élt, de ikertestvérét Icukát sikerült megmenteni. Koraszülöttek voltak és a falusi orvos Jelmann doktor azt mondta anyukámnak, hogy nincs segítség, bele kell törődni abba, hogy nem maradnak meg. Anyukám nem törődött bele, megpróbálta a lehetetlent. Ösztönösen is mai fogalmaink szerint egy inkubátort készített. Meleg dunyhákból, párnákból jól fűtött szobában melegen tartotta a csecsemőket. Icuka megmenekült, sajnos Ferike nem.

Visszaemlékszem, talán öt éves lehettem, amikor mindenszentekkor Anyukám magához szólított. „Öltözz kis fiam, elmegyünk nagyapához” Bár a temetőket végigjártuk, de ez a mondat másról szólt. Arról, hogy elmegyünk az Örkényi hősi emlékműhöz, és viszünk virágot, gyertyát gyújtunk, a távoli Oroszországban Isten tudja mikor és milyen körülmények között elhunyt Hencz nagypapáért, aki Anyukám édesapja volt.

Anyukám sokat mesélt gyermekkoráról. Nagyapa elment a nagy háborúba 1914-ben, amikor anyukám 11 éves, öccse 6 éves volt. Szegény nagymamának nehéz volt eltartani a családot, azért anyukámnak el kellett menni, dolgozni, hogy megéljenek. Az uradalomban annyi napszámot fizettek, hogy lehetett venni belőle 1,5 kg szalonnát vagy 8 liter bort. Nagyapa soha nem jött haza. 1917-ben egy hazatért katona hozott hírt, ami szerint annyit lehetett tudni, hogy fogságba esett és valahol Murmanszk környékén látták őt utoljára. Hogy él-e, hal-e azt nem lehetett tudni. Eltűntnek nyilvánították. Abban a zűrzavaros, vérzivataros időben, a Trianoni béke által s az államigazgatás szétesett, nem nagyon voltak dokumentumok a háborúban odaveszett honvédekről. Hát így lett nagyapa háborús hős.

Soha nem tudtuk meg, mi történt nagyapával, szegény Anyukám ebben a hitben halt meg. Engem azonban a mai napig nem hagyott nyugodni a nyitott kérdés: mi történt nagyapámmal?

Gyermekkorom óta sok év telt el, de minden alkalommal, amikor felkeresem az Örkényi temetőt, tisztelgek a hősi emlékműnél, ahol márványtábla őrzi Hencz Pál nagyapám nevét. Mindenszentekkor koszorút viszünk és gyertyát égetünk. Nem nevezhetem emlékezésnek, csupán megemlékezés arról, hogy hősként távozott a hazájáért. Sajnálom, hogy nagyszüleimet nem ismerhettem személyesen, csupán a családi legendárium alapján tudok róluk egyet, s mást.

Nos, nem szerettem volna úgy elmenni a földi világból, hogy nem sikerült megfejteni nagyapám rejtélyét. Hála Istennek, most jött el a lehetőség. A hősi halottak felkutatását segíti a levéltári anyagok feldolgozása és nyilvános elérhetősége.

A katonahoseink.militaria.hu nyilvános honlapon nem találtam nagyapa nevét, kissé elszomorított. Hiszen ha a szülőfalumban tudják, hogy a háborúban odaveszett, akkor kell lenni valami iratnak, ami több információt tartalmaz. Írtam egy levelet a honlap működtetőjének, aki udvarias levélben a Hadtörténeti Levéltárhoz irányított. A levéltártól udvarias tájékoztatást kaptam rövid időn belül. 

Kérésére válaszolva tájékoztatjuk, hogy amennyiben hozzátartozója sorsáról a világháborút követően sem tudtak pontosabb adatokat, akkor ma már szinte lehetetlen felkutatni. Mindenesetre az Osztrák-Magyar Monarchia fennmaradt veszteségi iratait, benne az orosz hadifogságban elhunytakét is a bécsi Hadilevéltár őrzi. Ezért javasoljuk, kérésével forduljon közvetlenül – magyar nyelven – a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Bécsi Kirendeltségéhez” 

Nem nagyon biztattak, mivel a bécsi iratanyag sem teljes körű. Ezzel együtt nem adtam fel, tovább mentem, és megírtam minden információt nagyapáról, amiről tudomásom van. Nagy meglepetésemre néhány napon belül levelet kaptam Bécsből, amelyben az alábbiakat közölték:

Megkeresésére Hencz Pál (1882. Örkény) első világháborús sorsával kapcsolatban a következőkről tájékoztathatom. A bécsi Kriegsarchiv veszteségi nyilvántartásai között fellelhető róla két halotti karton és egy halotti bizonyítvány. Valamennyit mellékelem digitális formában. Ezek szerint Hencz Pált, a cs. és kir. vasúti ezred munkásosztag pótkeretének katonáját, hadifogolyként dolgoztatták, a murmanszki vasút építésén. Ennek egyik szakaszán halt meg májbetegségben 1916. április 13-án, de temetésének helyszíne sajnos ismeretlen. Az adatokat bajtársa, az újpesti Kovács Károly, mint tanú erősítette meg.”

Nagy kő esett le a szívemről. Végre biztosan tudjuk, hogy nagyapa vasúti ezredbe vonult be, és hadifogolyként halt meg. Nem megölték, hanem betegség vitte el a 34 éves fiatalembert.

Micsoda fintora a sorsnak: Névnapom előestéjén halt meg. Csak hab a tortán, és a sorsszerűségbe vetett hitemet erősíti, hogy 1974-ben Leningrádban a diplomamunkám vasútvonal tervezése volt Murmanszk térségében.

Hát így köt össze a sors nagyapámmal. Büszke vagyok rá, és idén nyugodt szívvel, megnyugodva sorsában megyek el a hősi emlékműhöz, és elmondom nagyapának, hogy végre megfejtettük a nagy titkot. Boldog vagyok…

Nagyapa! Nyugodjál békében, orosz földben! Nem feledkezek meg rólad, míg élek!

Írta: Dr Zsákai Tibor