Plásztán Anett:  “Úgy éreztem magam, mint Alice Csodaországban”

– Kissé furcsa ez a helyzet. Szerintem nem sokan készítettek még riportot a saját feleségükkel. 

– Te akartad.

–  Ez igaz. A Két szoknya egy nadrág társulat illetve a Napraforgó Meseszínház alapító tagja vagy. A Sas kabaré állandó szereplője voltál és 17 éve dolgozol a Madách Színházban. Előadóművész vagy, de tanítottál, tanítasz is …sok musicalben szerepeltél, sok mindennel foglalkozol, de ha jól sejtem a szíved csücske mégiscsak az operett. Hogy kerültél közel a műfajhoz, úgy általában a színpadhoz?

– Zenei általánosba jártam. A gimnáziumi évek alatt is énekeltem az iskolai kórusban és vokáloztam  helyi zenekarokban. Többen mondták, hogy szólisztikus hangom van, érdemes lenne ezzel foglalkoznom. A tanári pálya is érdekelt és a színház is. Érettségi után a Liszt Ferenc Zeneakadémiára jelentkeztem. Vidéki, naiv lányként úgy éreztem enyém a világ, biztosan felvesznek. Mikor hallottam a többi felvételizőt, rá kellett jönnöm, sokat kell még fejlődnöm. Annyit mondtak akkor, hogy nyers hang, szép matéria. Jöjjön vissza jövőre. A Színművészeti Főiskolán a második rostáig jutottam, ott pedig azt mondták, hogy még túl fiatal vagyok, de van bennem valami.

– Többször nem is jelentkeztél oda?

– A Színművészetire? Nem. Inkább a tanári pálya mellett döntöttem. A következő évben felvettek a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolára, Szombathelyre. Miután ott lediplomáztam Pécsre jelentkeztem magánének szakra. Felvettek.  Kincses Veronika osztályába kerültem. A harmadik évben ő ajánlott, Kocsák Tibor – a Madách színház zenei vezetőjének – figyelmébe. Éppen akkor készültek az Operaház Fantomjának meghallgatásaira. Meghívtak engem is. Eredetileg Christin szerepére, de a kisebb szerepekre is képzett, klasszikusabb hangokat kerestek. Így kezdődött. 

–  Milyen élmény volt bekerülni egy nagy budapesti színházba?

– Nagyszerű élmény volt. Varázslat. Úgy éreztem magam, mint Alice Csoda országban. A próbák szünetében, leszöktem a díszletraktárba, hogy beszippantsam a színház illatát és megsimogassam a Fantom kellékelefántját, hátha szerencsét hoz. Csodálatos volt olyan színészekkel találkozni, akiket addig csak színpadon vagy a tévében láthattam. A próbaidőszak során – amikor épp nem volt dolgom – gyakran kiültem a nézőtérre és figyeltem, hogy dolgoznak a nagyok. Persze a Madách Színház nagysága, szépsége is lenyűgözött. A színháznak köszönhetem életem szerelmét is… téged. 17 éve ismertelek meg, de olyan mintha csak pár hete lett volna. /nevet/

– Kényes téma. Váltsunk. Nagy vágyad volt, hogy taníthass. Sikerült. Hol tanítottál?

– Igen, mindig is tanár szerettem volna lenni. Először egy Montessori iskolában tanítottam, óraadó tanárként, majd Pécsett, gyengén látó és vak gyerekeket. Később Budapesten is egy zenei általános iskolában, ott kórust is vezettem. Később két színiiskolában is tanítottam klasszikus hangképzést, de magán tanítványaim is voltak-vannak. 

–   Dal-Vidal. Miért indultál épp ezen az énekversenyen?

– Deliné Soós Ágnes – akkori magánének tanárnőm- mondta, hogy jelentkezzek. Nagyon örültem a győzelemnek. Az első díjhoz egy előadóművészi működési engedély is járt. A zsűriben rangos elismert művészek ültek, többek között akkor találkoztam életemben először Oszvald Marikával. Akivel később többször is egy színpadon állhattam. Ő egy igazi példakép.

– Akkor megérte. Milyen érzés volt először főszereplőnek lenni? A Lili bárónőben, (Lili) A Szahara kincsében, (Karina) a Majában.  (Maja)

– Felemelő érzés. A tapsrendben utoljára meghajolni, középen állni semmihez sem fogható… Rengeteget tanultam a tapasztalt kollégáktól, de a mélyvíz, a legjobb iskola. 

– Hogy kerültél a Madáchból a Győri Nemzeti Színházhoz?

– Meghallgatásokra jártam, mint sok kollégám. A Győri Nemzeti Színház is meghirdetett egy általános meghallgatást. Korcsmáros György és Boór József bizalmat szavazott nekem. Bedobtak a mélyvízbe. Címszerepet játszhattam a Maya című operettben. Az a nyár a szereptanulásról szólt. Videóról tanultam a koreográfiákat, jeleneteket. Az első előadást, Boór József, a darab rendezője-aki nem mellesleg fantasztikus rendező és nagyon jó ember volt-  végig izgulta a nézőtéren. Szerintem jobban izgult, mint én. A végén oda jött, átölelt és azt mondta: Csodálatos Maya volt Anett, magát színpadra teremtették. Sokat jelentett nekem ez a mondat.

– Utána egy szubrett szerep is következett a Győri Nemzetiben. 

– Igen, Szűcs Gábor rendezte a következő évadban a Marica grófnőt, amiben megkaptam Liza szerepét. 

 – Kérlek, mesélj egy picit a családodról.

– Szüleim, első generációs értelmiségiek voltak. Sajnos sem ők, sem a nagyszüleim nem élnek már. Édesanyámmal mindig nagyon jó volt a kapcsolatom, szinte testvéri. Mindenben támogatott. Örülök, hogy még láthatott színpadon. Nagyon hiányzik. Van egy húgom, akire nagyon büszke vagyok, szerencsére ő Budapesten él, kutyakozmetikusként dolgozik és kiemelkedő a szakmájában. 

–  Dunaújvárosi lány vagy. Rengeteg tehetséges, remek művész került ki onnan. Mi lehet ennek az oka?

–  Nem tudom. Talán a Vasmű. (nevet) Viccen kívül, remek volt az oktatás. Több nagyszerű általános és középiskola is működött a városban. Innen indult a Junkies, a Quimby zenekar, Aux Éva, Nagy Ervin… sorolhatnánk. A Móricz egy nagyon jó zenei általános volt. Sok mindent tanultam ott, olyan  tudást szereztem, amit később máshol is kamatoztatni tudtam. Sokat jártunk a helyi moziba vagy az MMK-ba ahol akkoriban Szántó Péter volt az igazgató, aki remek tánc és ifjúsági rendezvényeket szervezett, de a sportélet is virágzott. Szóval pezsgő kulturális és sport élet volt a városban. 

– Karantén. Manó Suli. Hogy jött az ötlet? Milyen visszajelzések érkeztek? 

– A karantén mindenki számára nehéz időszak volt. Az első tétlen napok után úgy gondoltuk, tennünk kell a dolgunkat, kitaláltuk a Manó Sulit. Tanítva szórakoztattuk a gyerekeket.  Nagyon jók voltak a visszajelzések. Sok videót, képet, rajzot, üzenetet kaptunk. 43 adás készült el. Vasárnaponként pedig élőben jelentkeztünk, hosszabb zenés összefoglalóval.

– Mi lesz most?

– Még bizonytalan minden. Március 11-e óta, június 20-án léptünk fel először. Igaz, ez még egy rendkívüli, karantén záró koncert volt, de remélem hamarosan egyre több fellépésünk, színházi előadásunk lesz. Nagyszerű volt újra játszani, látni a boldog gyermekarcokat.

– Ez azt hiszem remek végszó. Köszönöm a beszélgetést.

– Én is.

Írta: Czakó Ádám