A rózsaszín hátizsák

      Több mint három hétig a körúton,egy Ibusz lakásban éltünk,csoki, téliszalámi és városnézés. Közben apu állást kapott a Táncművészeti Főiskolán,korrepetitor lett. Pár nappal később gyógyszerész édesanyám egy budai patikában lett takarítónő. Eldőlt. Maradunk. De akkor a gyerekeknek iskolába kéne menni. 

  Romániában szeptember idusán indult a tanév, itt azonban már elkezdődött mire a szüleim észbe kaptak. Iskolaválasztás rapid üzemmódban. Melyik van legközelebb? A Kertész utcai. Az igazgató nagyon kedves ember volt, földrajztanár. Apámmal mentünk be hozzá. Emlékszem azt kérdezte: A gyerekek beszélnek magyarul, kedves apuka? Hogy beszélnek-e? – kérdezte apám. Mi az, hogy? Sőt, verselnek is. Na, gyere csak fiacskám,mondd el azokat a szép József Attila verseket az igazgató úrnak! Nem kellett kétszer mondani, rutinos verselő voltam, iskolai rendezvényeken és otthon családi összejöveteleken is gyakran szerepeltem. Elmondtam neki a, De szeretnék gazdag lenni c. verset,az Aludj el szépen kis Balázst és a Mamát. József Attila estet tartottam, délelőtt. Kosztolányit már nem kérte, örültem neki, mert a színes tintákkal voltak gondjaim. Felvettek, mehettem ötödikbe. Én úgy éreztem kissé korai, osztálytársaim azonban úgy gondolhatták napokat lógtam, hiszen már szeptember 7-e volt. Vassné Selényi Erzsébet egy tüneményes hölgy lett az osztályfőnököm és énektanárnőm. Sokat tanultam tőle, nem csak a zenéről, korszakokról, zeneszerzőkről, de illemről, életről,emberségről is. Azt is meg kell vallanom jó alapokkal érkeztem, melyeket nagymamám, és a bukaresti magyar iskola, az Ady Endre Líceum adtak.
        Az osztályterem előtt kettes sorban sorakozott a viszonylag fegyelmezett csapat. Az osztályfőnök bemutatott, elmondta hogy Romániából, Erdélyből érkeztem, hogy Ádámnak hívnak és, hogy én leszek az új osztálytársuk. Kijelölte a padtársamat, aki egy nagyon jó eszű, rendes srác volt. Becsengettek. Bevonultunk a tanterembe, ezzel kezdetét vette az első tanórám a Kertész Utcai Általános Iskolában és az új életem Magyarországon.
Sok volt a különbség, kevés a hasonlóság. Romániában uniformisba jártunk iskolába, iskolatáskából sem volt sok variáció, mindenki egyenlő volt, nem is tudtam ki a gazdag,ki a szegény, de nem is érdekelt. A pénznek nem volt értéke, úgysem tudtunk mit venni rajta. Csak a Magyarországiak tűntek ki színes kütyüikkel. A pityegő kvarcjátékokat kicsit irigyeltem tőlük, egyszer valami gagyi játékkal megpróbáltam eljátszani, hogy nekem is az van,de a pityegést nem tudtam imitálni. Egy Kertész utcai üzlet kirakatában láttam egyet ami nagyon tetszett, talán hazafelé többször is feltűnően néztem a játékot, mert később Karácsonyra azt (is) hozta a Jézuska. 

 Emlékszem néhány napig a Fővárosi Nagycirkusz vendégházában laktunk, onnan jártunk iskolába. (Utána édesapám Kőbányán bérelt egy viszonylag olcsó panellakást, a Tavas utcában.) Magyarországon az első napokban sok mindent kaptam ingyen, használt tankönyvet, randa kék iskolaköpenyt, sajnálatot, esztelen románozást, szeretetet. A tankönyveket nejlonszatyorban hordtam napokig, engem nem nagyon zavart, nem nyafogtam, nem toporzékoltam. De egyik osztálytársamnak feltűnt és otthon elpanaszolta sanyarú helyzetem-úgy sejtem-,mert az édesanyja egyik reggel egy hátizsákkal lepett meg. Osztálytársam húgáé lehetett, ugyanis rózsaszín volt, egy kis kékkel vegyítve, de nekem megfelelt, sőt tetszett, hordtam ősszel és még télen is. Sajnos már nincs meg… Talán visszaadtam? Pedig ebben a hátizsákban minden benne volt. Nekem nagyon sokat jelentett.
    Ez az osztálytársam később a barátom lett, felnőttünk… Ő most már hosszú évek óta mentőtiszt. Büszke vagyok rá, talán ő is kicsit rám. Holnapután lesz az esküvője. Budapestre érkezésem után huszonhét évvel és egy nappal. Örülök, hogy itt-ott lehetek.

Írta: Czakó Ádám 

Fotó: Czakó Ádám archívuma