A két bőrönd

A 80-as évek legvégén édesapám kisebb tortúra után, engedélyt és útlevelet kapott, hogy több mint 20 év után, karmesterként egy nem szocialista országba utazhasson dolgozni, sőt egyből kettőbe, Szaúd-Arábiába és Kuvaitba.
Akkoriban az a vidék – habár már nagyon gazdagok voltak-,messze nem az volt ami most. Talán akkor kezdődött az a folyamat aminek most láthatjuk az eredményeit, a pálmaszigetet,a felhőkarcolókat,síparadicsomot 50 fokban,és a
többi keleti csodát. Sok levelet írt nekünk és képeket is küldött, pálmafák, türkiz medencék, kis majom pórázon, teve, áruval teli bolt, és persze ő maga jóllakottan, tüsire nyírt ősz hajjal pózolt, többnyire lengén öltözve. Édesapám nem volt egy konfliktuskerülő ember, sőt. Így szinte garantált volt, hogy előbb vagy utóbb- ez esetben utóbb- konfrontálódni fog. A helyi cirkusz tulajdonosával is valamiféle nézeteltérése támadt, így szerződése lejárta előtt pár nappal hazautazott Kuvaitból. Talán az egyik utolsó géppel. Másnap hajnalban ugyanis kitört az Öbölháború. Megérzés, szerencse, védőangyal? Nem tudom, nem is fontos… megtörtént. Egy nappal később, már egy 300 főből álló sorban találjuk, tojásra várva, Bukarestben. Nagy lehetett a kontraszt. Akkora mint a sor,akkora, hogy talán
szavakkal nem is érzékeltethető. Amikor már majdnem sorra került volna, az eladó felkiáltott: A tojás elfogyott! Szinte látom ahogy apám arcát elönti a méreg és fokozatosan vörösödik a feje, mint egy Disney rajzfilm szereplőéjé.
Másnap már Kolozsvárott voltak anyuval. Csodálatos meglepetés volt! Akkor ettem életemben először Tobleronét. Azt hittem arab specialitás-a háromszög alak piramisra engedett asszociálni, arab felirat is volt rajta és apu mégiscsak valahonnan keletről jött haza-,pedig svájci. Nagy volt a boldogság. Apunak és persze az ajándékoknak is nagyon örültünk, de az is kiderült, hogy néhány nap múlva indulunk Budapestre nyaralni. Két bőrönddel, négyen érkeztünk meg a Nyugati pályaudvarra, augusztus 10-én. Az aluljáróban a zöldségesnél, hatalmas spanyol narancsok pöffeszkedtek, mellettük halomban óriási sárga banánfürtök. Láttam már banánt előtte, de az negyed akkora volt és zöld. Mindenféle déli és északi gyümölcsök , színek, elképzelt ízek kavarogtak az agyamban. A körúton sétálva az Oktogon előtt, azt kérdeztem apámtól: Tátá, itt csak shopok vannak? Nem fiacskám. – mondta mosolyogva. (Bukarestben csak egy-két üzletben volt áru, de azok shopok voltak, ahol csak dollárért, többnyire nyugatiak kaphattak szalámit, csokit, kólát vagy whyskit. Állat- akarom írni-, emberkínzás.) Hogy bebizonyítsa, bement és kaptunk egy-egy dobozos kólát, sohasem láttam még ilyen csodát. A benne lévő azonban ugyanolyan ízű volt mint az üvegesé, amit már ittam, igaz az Pepsi volt, de kólának hívták. Apám egy hős volt. Erzsébetvárosba érve a körúton nővéremmel összependülve dalolni kezdtünk. “Mi már innen nem megyünk, nem megyünk innen haza…”Ez a dal lehet a: Nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el kezdetű dal román megfelelője. Felszabadultan, boldogan
énekeltünk románul a magyar főváros közepén. Rokonokhoz mentünk, a Lenin körúton laktak, ma már az Erzsébet körúton, pedig nem költöztek el.
Mondanom sem kell, nagyon meglepődtek…

Czakó Ádám 

2017. AUGUSZTUS 10.