Fénydarabkák- Misi

Misi csukott szempillái mögött színes szikrák, és karikák táncoltak. Apja azt javasolta, hogy minden kemoterápiás kezelés alatt tudatosan összpontosítson arra, hogy a méreg, amit a testébe csepegtetnek, elpusztítja az utolsó ráksejtet is. Gyomra erősen émelygett, ujjai zsibbadtak, és fémes ízt érzett a szájában. De ki kell tartania. Végre vége. Meg fog gyógyulni. Ezt ígérte az onkológusa is.
Végigvette a napi teendőit, amik még vártak rá, és már most nagyon fáradtnak érezte magát. Megadta magát a keserű, lassú zuhanásnak, amit mostanában elalváskor szokott érezni, és elmerült benne. Az infúzió marta a vénáját, ahogy a méreg cseppjei áthaladtak rajta, útban a gyilkos szövetgombóc felé. Úgy történt, hogy sir Lancelot, a rettenthetetlen lovag és szívszerelme Ginevra királyné az említett lovag fejében találkoztak először…” – szólalt meg egy távoli hang Misi fejében, és ez a furcsa gondolat rázta vissza az ébrenlétbe.
          – Ennyi volt. – mondta a nővér, és néhány perccel később kihúzta Misi karjából a tűt. – Maga nagyon szerencsés ember. Még pihenjen egy kicsit, aztán indulhat haza. A nővérpultnál átveheti az igazolást. A soha viszont nem látásra és boldog új életet kívánok! – mondta és mosolygott.

Zúgó fejjel kászálódott ki az ágyból, és arra gondolt, hogy mennyire kibicsaklott az élete az elmúlt hetekben. De apja és az új élet ígérete a folyósón már várták. 

–  Csak ennyi volt és vége? – kérdezte néhány órával később, fásultan Misi, és megpróbált nem gondolni a fájdalomra, ami Juli hatalmas pofonja után csípte az arcát. 

Juli magából kikelve ordított, ezzel csak erősítve Misiben a meggyőződést, hogy mégiscsak jó döntés volt ezt a keserű házasságot végre lezárni. 

Kissé kábultan vette fel kabátját, miközben Juli tajtékozva szórta rá szitkait.

–  Hogy tehetted ezt velem?!

Misi a hideg kilincs felé nyúlt, majd a hirtelen támadt dühtől indulatosan Juli felé fordult.

–  Ahogyan te is velem, Juli. Ne játszd itt nekem a mártírt! – csikorogta ki a fogai közt. Érezte, hogy szemei villámokat szórnak, és ha nem fordít hátat Julinak, talán még meg is pofozta volna. 

Az ajtót határozottan csukta be maga mögött, de amikor a hűs lépcsőházba lépett, megszédült, meg kellett kapaszkodnia a korlátban. Hányingere oly’ erővel kerítette hatalmába, hogy képtelennek érezte magát elindulni lefelé. Az ajtón átszűrődött Juli kiabálása.  – Mindennapos házasság… – mondta félhangosan Misi. 

–  Mintha egy lezárt bánya lenne ez a lépcsőház. Egy rideg, ijesztő tárna, aminek a végén, ha élve kiverekszem magam, talán vár a szabadság – gondolta, ezzel erősítve önmagát. 

Abba a kis garzonlakásba ment, amit 9 éve vásárolt, először csak elvonulásra, majd szerelmi fészeknek, Borival. 

–  Talán jobb is, hogy ilyen rosszul érzem magam, így nincs erőm gondolkodni. 

–  Szabad lettem Kovács Borbála, végre szabad! – mondta félhangosan.

Gépies mozdulatokkal nyitotta ki lakásának ajtaját, és amikor belépett, megrohanták az emlékek. Bori illatát vélte érezni egy pillanatra, pedig már lassan két hónapja nem járt nála a lány. A fénypászmák az ágyra nyúltak, és villám – aranyos színnel borították. Misibe belemart a fájdalom.

Ivott egy kis vizet, majd lerogyott Bori oldalára.

Üresnek érezte magát. Annak a megkönnyebbülésnek, amire várt, nyomát sem találta.

–  Majd holnapra kipihenem magam, és jobb lesz minden.

Bevett két Aszpirint, és hagyta, hogy az álomtalan alvás magába szippantsa. Másnap reggel az ébresztőre ébredt. Újra az a fura idézet motoszkált a fejében, így először nem is tudta eldönteni, hogy az ébresztő andalító zenéjét, vagy a gondolatait hallja visszhangozni. Határozottan jobban volt már: a titokban, utolsó alkalommal kapott kemoterápia hatása is múlóban volt, a válás körüli procedúrával egyetemben. 

–  Kész, túl vagyok rajta. Meggondoltam, eldöntöttem. És jól döntöttem. – mondta félhangosan.

Úgy érezte, hogy az eddigi néhány hét megpróbáltatásai cigarettafüstként szálltak el a testéből, és átvette helyét a tettvágy. Megkereste a telefonját, és már hívta is Borit. Ki volt kapcsolva. Bosszúsan konstatálta a tényt, hogy csak üzenetet tudott hagyni, de Bori sokszor elfoglalt volt. Majd később. Lezuhanyozott, megborotválkozott, közben dúdolgatott, és újra azt tervezgette, miként fogja megkérni Bori kezét. A gyűrű, amit az első kemoterápia után vett, a konyhaasztalon pihent, egy fehér dobozkában.

„Új életed első napja! ” – várta az üzenet apjától, akit már tárcsázott is. Nagyon szerették egymást édesapjával, kapcsolatuk tiszteletteljes, mély barátsággá szelídült a kamaszkori lázadások után. Édesanyja kicsi korában elhagyta őt és apját, mert rájött, nem képes egy gyári munkás feleségeként tengődni a MÁV-telepen. Azóta valahol külföldön él, egy konzul feleségeként. Apja hatalmas szeretettel és elszántsággal nevelte Misit, esti iskolába járt, és 30 éves korában lediplomázott, mint gépészmérnök, kiverekedve magukat a MÁV-telepről. Minden szabad percét fiának szentelte, nem házasodott újra. 

Sosem feddte meg fiát, mert kényelmetlen házassága mellett szeretője volt. Mindig azt mondta, hogy úgy éljen, hogy boldogok legyenek szerettei is. 

A rák szíven ütötte apját is. Misi hónapok óta szenvedett nem szűnő fáradtságtól, de ezt Juli mindennapos magánszámainak, a sok munkának, a stressznek tudták be, egyikük sem gondolta volna, hogy ilyen nagy a baj. A szokásos szűrővizsgálat során derült ki, hogy a bal tüdejében daganat van. Az onkológus a vizsgálatok után bizakodó volt, szinte azonnal elkezdte a kezeléseket, ahova aggódó apja mindig elkísérte. A várótermi hosszas beszélgetések csak még jobban elmélyítették kapcsolatukat. 

 – Szia, fiam, jól vagy? – kérdezte apja, és Misi kiérezte apukája hangjából a visszafojtott idegességet. 

 – Ki van kapcsolva… – mondta Misi, és meglepődött, mennyire összeszűkült a torka.

 – Gyere át, és reggelizzünk együtt. Itt is tudod gyötörni magad. – kérlelte apja.

Apján kívül senkinek sem mondta el, hogy rákos. Ez volt az a hatalmas dilemma, ami miatt olyan tehetetlennek érezte magát. Juli hisztizett volna, és sajnálta volna önmagát, mert férje haldoklik, Bori fogta volna a kezét, és könnyedén végigcsinálták volna együtt. De Misi elrontotta. Túl sokat váratta Borit, aki ráunt a szerető szerepre. Nincs jó időpont a szakításra. Nincs jó időpont elmondani a fenyegető halált. Bori azon a napon olyan feldúlt volt, hogy Misi túl nyálasnak érezte szakításkor bedobni a „rákos vagyok, ne hagyj most el, bocsáss meg, hogy nem figyeltem rád úgy, ahogy szeretted volna, de elválok Julitól” kártyát. Így maradt egyedül a rákkal, és cipelték együtt az apjával, mint egy rosszul élesített pokolgépet.

9 évvel ezelőtt, amikor megismerte Borit egy buliban, tudta, hogy elrontotta. Elrontotta az életét azzal, hogy Juli személyében egy olyan nőt vett el, akit sosem fog tudni boldoggá tenni. Mint a filmekben, úgy történt minden Borival. Őrült imádattal szerették egymást, és Misi tudta, hogy ezt nem lehet a végtelenségig folytatni, de nem mert Julitól elválni. Juli egy hisztérika volt: sértődékeny, nárcisztikus alkat, aki egyszerűen imádta a drámát. Gyereket nem akart szülni, mert féltette önmagát, Misit pedig úgy kezelte, mint egy szobainast. Fájón boldogtalanok voltak, de nem annyira, hogy bármelyikük is lépjen. Attól félt, hogy ha elveszi Borit, majd ő is beleszürkül a hétköznapokba, és elveszti azt a varázst, amit a szabadság adott neki. Egyébként pedig kötötte apja példája. A feleséget nem hagyni elmenni, hanem boldoggá tenni.

Bori pedig lassan ráunt a második szerepére. 

Szabadságra vágyott, Misivel. 

És szakított. Azon a napon. És Misi csak állt, és hallgatott. A rák diagnózisa valahogy átformált mindent. Lehet, hogy meg fog halni. Borinak meg az a baja, hogy nem szerethetik egymást szabadon. Olyan lehetetlennek tűnt az egész. Amikor szóhoz jutott, megpróbálta elmondani, hogy elválik Julitól, de Bori annyira felpaprikázta magát, hogy már nem érdekelte. Otthagyta őt a parkban, az akácillatban, gyerekzsivajban, napsütésben a rákkal a testében. 

A reggeli újra jól esett apjával, aki azt tanácsolta, hogy egyenlőre ne zaklassa Borit. Gyógyuljon, erősödjön. Ha Bori szereti, úgyis megvárja.

Eltelt pár nap, és Misi egyre erősebb lett. Néha hagyott egy-egy üzenetet Bori telefonján, amire nem kapott választ, de hitt abban, hogy ez egy múló állapot.

Egy reggel megint a furcsa idézetre ébredt, nem bírta tovább, és elment Borihoz. Szíve a torkában dobogott, ahogy az ismerős ajtóban toporgott, és remegő kézzel csöngetett be. Számtalan módon elképzelte, hogyan fogadja majd a lány, de megdöbbent, amikor ajtót nyitott: egy megtört tekintetű, végtelenül szomorú nő nézett farkasszemet vele. Minden sejtje azt üvöltötte, hogy ölelje, zárja a karjaiba, de Bori olyan dühvel fogadta, ami majdnem ledöntötte a lábáról. És Bori kitört. Mintha egy rosszul időzített bomba robbant volna fel a konyhában, kartácstűzzel borítva mindent, és mindenkit. Misi csak kapkodta a levegőt, hang sem jött ki a torkán. Úgy érezte, hogy megnyílik a kő a lába alatt, és elnyeli a rideg valóság. Bori terhes volt. Tőle. Tőle! Az ő gyermekükkel. És nem mondta meg. Nem avatta be. És nem dönthetett. És. Eldőlt. A karma körbeért. Életet életért. 

Alig tudott kitámolyogni a lakásból. Minden, amit mondani akart, amiket forgatott, dédelgetett, mind ottrekedt a tüdeje hegeiben. Úgy égették, mintha parázs izzana a szöveteiben. 

Órákig bolyongott céltalanul a fűillatú, gyerekzsivajos, napsütötte parkban, üres tekintettel, megrendülve. Alig tudott hazatámolyogni.

Le kellett feküdnie, olyan gyengének érezte magát. Mintha minden életereje ottmaradt volna Borinál. 

Sós könnyek marták a szemét. 

Még egyszer, hátha felveszi…

Tárcsázni kezdte. A telefon először lustán, majd gúnyosan, ezután szívfájdítóan magányosan, végül kilátástalanul csörgött és csörgött. De Bori nem vette fel.

A lemenő nap bíbor fénye széles pászmákat vetett Misi párnájára. Elrontotta. Ezt az életét is. Még akkor, mielőtt elkezdődött volna.

GHK