Fénydarabkák 

-Csak ennyi volt, és vége – gondolta Bori, és megpróbált nem gondolni a beavatkozást követő, még meg nem érkezett fájdalomra. Az altatástól bódultan alig érezte, hogy a kórtermi ágyába fektették, csak a hűvös lepedő húzta vissza a jelenbe. Amint tudata a felszín felé igyekezett, minden erejét összeszedve vetette bele magát a kábulatba. Órák teltek el így a Városi Kórház nőgyógyászati osztályán, ahol Bori abortusza volt. A nővérek többször elhaladtak a szoba ajtaja előtt, és konstatálták a tényt, hogy megint egy megtört kismadarat sodort az osztályra a szerelem vihara.

 „- Így történt, hogy Sir Lancelot, a rettenthetetlen lovag, és szívszerelme, a szépséges Ginevra királyné az említett hölgy fejében találkoztak először.”- szólt a hang Bori fejében, s talán ez volt az a gondolat, ami a kábulat utolsó ragacsos bilincsét is lerázta tudatáról.  A lány kissé értetlenül nyitotta ki véreres szemét, majd gyorsan visszacsukta.  – Lehet, hogy Lancelotnak neveztelek volna… Ekkor egy kedves hang szólalt meg mellette: „- Látom, ébredezik már! Mérek egy vérnyomást, hogy megnézzük, minden rendben van-e.” Bori úgy nyújtotta ki karját a hang irányába, hogy szemét végig szorosan zárva tartotta.  A szokásos szuszogtatás, búgás, és kellemetlen szorítás után véget ért a procedúra. 

– Ha már erőt érez magában, nyugodtan kimehet a mosdóba és le is zuhanyozhat. Még két órát foglalhatja az ágyat, utána jön a következő beteg. A papírokat a nővérpultnál átveheti, mielőtt elmegy. A doktor úr azt üzeni, hogy minden rendben volt… A nővér talán még tétovázott néhány másodpercet az ágyánál, talán nem, Bori nem hallotta, mikor távozott.

Az alhasi görcsök oly erővel szorították össze a méhét, hogy úgy érezte, egy acélkarom marcangolja belsőjét. Amikor belépett garzonlakása ajtaján, már annyira gyenge volt, hogy meg kellett kapaszkodnia a kilincsbe, amikor becsukta az ajtót. Összeszedte magát, első útja a mosdóba vezetett, majd újra lezuhanyozott. Fáradt és kimerült volt. Talán jobb is, hogy ilyen rosszul érzem magam, így nincs erőm gondolkodni. Megérdemlem a kínt. – Gyilkos lettem. – mondta félhangosan.

Automatikus mozdulatokkal mászott be az ágyába, bekapott két Aszpirint az ágy melletti szekrénykéről, majd magzati pózba rántotta egy újabb görcs. Érezte, ahogy a könnycseppek végigkúsznak az arcán, és kopogva hullanak a párnára. A gyógyszer szép lassan tompított a fájdalmain, és lassan lassan behúzódott fejébe a fájdalmaktól mentes, bársonyfekete álom.

Másnap reggel az ébresztőre ébredt. Újra az a fura idézet motoszkált a fejében, így először nem is tudta eldönteni, hogy az ébresztő andalító zenéjét, vagy a gondolatát hallja visszhangozni. Határozottan jobban volt már: a hasa nem görcsölt, és közérzete is bizakodóbb volt. – Kész, túl vagyok rajta. Meggondoltam, eldöntöttem. És jól döntöttem. Érezte, hogy az eddigi néhány másodperc életigenlés úgy illan el belőle, mint a kifújt cigarettafüst, és átveszi helyét a fájdalom. – Soha nem fogom megbocsátani magamnak. És neked sem, Lorántffy Mihály! Pityergett néhány sort az ágy szélén ülve, majd amikor már elapadtak a könnyei, szögletes mozdulatokkal elővette a telefonját, és bekapcsolta. Négy üzenet várta, amiből három az anyukájától, egy pedig Misitől jött. – – Anyu már ideges –  mondta félhangosan, és tárcsázta is. Nagyon szerették egymást édesanyjával, kapcsolatuk legendásan jó volt. Borit elkerülték a tinédzser kori anya elleni lázadások, és kirohanások, amit számtalan osztálytársa és barátnője vívott éveken át az anyjával. Sosem értette őket, és nagyon hálás volt az égnek, hogy ilyen jó anyukája van. Kevés barátnője akadt, de talán pont azért, mert az anyukája volt a legjobb. Édesanyja sosem feddte meg azért, mert egy nős férfi szeretője. Mindig azt mondta neki, hogy úgy éljen, hogy boldog legyen. A terhesség viszont őt is szíven ütötte. Főleg, mert szakítottak Boriék. Felajánlotta, hogy segít a lányának felnevelni az unokáját, de Bori nem akarta. Nem akarta, mert nem ilyen életet szánt maguknak. Az édesapja egy gyári balesetben fiatalon meghalt, édesanyja egyedül nevelte fel őt, a mai napig őrizve szerelmüket. Bori azt akarta, hogy gyermekének igazi apja legyen.

És valóban, Bori kiérezte anyukája visszafogott hangjából az idegességet. – Jobban vagy, édesem? Kérdezte, és Bori már csak bólintani tudott, mert a visszatartott könnyek oly erővel törtek fel belőle, hogy még levegőt sem igazán bírt venni. – Már a metrón ülök, pár percen belül ott vagyok. Mire odaért, Bori lezuhanyozott, és felöltözött. Anyukája sokáig simogatta az arcát, úgy mint kislány korában, ha szomorú volt. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy Bori megnyugodjon. Sokáig ültek a kanapé szélén egymást ölelve, és amikor elváltak, a lány sokkal nyugodtabb és összeszedettebb volt már. – Ha szükséged van rám, akkor csak csörögj, jó? És meglátod, rendbe fog jönni minden. 

És így is lett. Bori másnap már bement a kiadóba, ahol dolgozott, és ugyan kissé halványabb volt a mosolya és fénytelenebb a tekintete, mint korábban, két hét múlva már a szomorúságon kívül semmi sem látszott rajta. Kollegáinak elmondta, hogy szakított Misivel, így nem kérdezgették, miért olyan letört, mert tudták, hogy komoly kapcsolat volt. A terhességről csak ő és az anyja tudtak, Misinek nem szólt. És ez volt az a hatalmas dilemma, ami miatt Bori olyannyira tehetetlennek érezte magát. Most még annyira gyűlölte Misit, hogy nem akart szóba állni vele. 

Egyik szombat reggel megint sajnálta meg nem született gyermekét, gyűlölte a világot döntéséért, és átadta magát a fájdalomnak.  Keserűen állt a konyhában, és ahogy gépies mozdulatokkal mosogatta a tegnapi vacsora edényeit, amikor megszólalt a csengő. Annyira elmélyedt sötét gondolataiban, hogy ijedtében elejtette a kezében tartott bögrét, ami hatalmas csattanással robbant szét a padlón. Nem várt vendéget, így bosszúsan indult az ajtó felé.  

Amikor kinyitotta, Misi állt ott, teljes valójában. Nem veszed fel a telefont egy ideje, és azt gondoltam, hogy megpróbálok személyesen beszélni veled. Borit annyira elborították az érzések, hogy felkavarodott a gyomra. 

-Gyere be! szólt a férfihoz, és hátat fordított neki. Visszament a konyhába, és összeszedte a széttört bögre darabjait. Gondosan takarított, mert idő kellett ahhoz, hogy összeszedje a gondolatait, és legyőzze keze remegését. Amikor felállt, már nyugodtabb volt. Misi az ajtófélfának támaszkodott, és ráemelte hatalmas barna tekintetét. Borit megint elöntötték az érzések: imádta Misit oly megmagyarázhatatlan és elemi erővel, hogy képtelen volt korábban bármi miatt komolyan megharagudni rá. Ezért fogadta el a második szerepét, és hitte el, hogy Misi majd egyszer elhagyja Julit, a feleségét. De nem tette. Már kilenc éve éltek így, együtt, de mégis külön. Teltek az évek, és Bori nem többet akart, csak mást. Harmincöt évesen ráunt a szerető életre, és végre ki akart törni belőle. Szakított Misivel, aki persze könyörgött, és ígérgetett, de Bori hajthatatlan volt. És három hét múlva kiderült, hogy terhes. Mint egy ócska, szerelmes regényben. – És most itt támaszkodik az ajtófélfának, és van képe meresztgetni rám a barna tekintetét! – gondolta dühösen, és örült, hogy végre sikerült felpaprikáznia magát. – Miért jöttél? – kérdezte, és kihallotta saját hangjából az ellenségességet. – Gondoltam, hogy meg kellene beszélnünk néhány dolgot.. – kezdett bele Misi, de ekkor Borinál átszakadt az a gát, amiről azt hitte, hogy sokkal többet kibír. – Miről akarsz te beszélni velem? Mondd miről? – Bori nem látott a keserűségtől.

– Rólunk akartam beszélni, és bocsánatot akartam kérni tőled. És el akartam mondani, hogy köszönöm azt a kilenc évet, amit velem töltöttél. És beadtam a válókeresetet. Azt szeretném, ha velem élnél. 

Borit mintha villám sújtotta volna. Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy beszél Misivel, és majd egyszer talán elmondja neki, ami történt, és megoszthatja vele bűntudata terhét, de erre nem számított. A konyhakövön megtörő nyári sugarak fényében annyira valószínűtlenül hangzottak ezek a szavak, mint a bombázó repülőgépek robaja a virágzó mező fölött. 

-Én meg elvetettem a gyerekedet.  Elkéstél, örökre elkéstél, Misi.

Misi döbbenten lépett egyet hátra, úgy nézett ki, hogy mindjárt elesik. -De miért, Bori? Az én gyerekemet? Terhes voltál és nem szóltál? Mikor? – hebegte Misi, és alig jutott szóhoz.

-Igen, Misi terhes voltam. És nem vállaltam a gyerekünket, mert te nem akartál, csak egy szeretőt. – És elvetettem, pedig imádtam, és nagyon akartam, de nélküled nem lehetett.

És most menj el, mert nincs dolgunk egymással többé.

-Kezdjük újra! Most már itt vagyok…- Misi szinte könyörgött Borinak, aki annyira szánalmasnak érezte a jelentet, hogy azt hitte, rögtön kihányja a reggelijét. 

-Szánalmas vagy Misi. Sajnálom, hogy így alakult, de már nem tudok és nem is akarok változtatni ezen. Buta voltam, hogy nős férfival kezdtem. Nem akartam a szeretőd maradni, de már nem akarnék a feleséged se lenni. Kérlek, inkább menj el.

Misi kibotorkált a lakásból, közben motyogott még valamit arról, hogy majd telefonáljon Bori, ha lenyugodott – és elment.

Bori lerogyott a kanapéra, és kacagni kezdett. – Olyan furcsa érzés – gondolta Bori, és most jött rá, hogy amióta Misivel szakítottak, most nevet először. Mintha kőcsíkokból törne ki az arca, olyan érzés megmozdítani nevető izmait, és hallani a károgást, ami még neki is idegen volt. De jó volt ez a másfajta fájdalom!

Néhány óra múlva a déli nap pászmái csíkokat festettek a szoba padlójára, és fényárba borították a szemközti helyiség falát. Bori sápadtan, és békésen feküdt a bíborvirágos ágyban, nyugodt arca hetek óta nem volt olyan sima és gondtalan, mint most, talán a kisgyermekek édes álmát álmodta. Kezében a magzati ultrahang fotóját tartotta, amire alkoholos filccel ráírta: Lancelot,  másik csuklóján bíbor vágásnyomok éktelenkedtek. Csak a telefon ideges búgása szakította meg a halott csendet.

Írta: GHK