Álom vagy valóság – vagy — álomból valóság?

Már kisgyermekként is arról álmodozunk, ha felnövünk sikeres, megbecsült, híres emberekké válunk. Soha nem lesznek anyagi gondjaink. Gyönyörű, szerető család vesz körül bennünket. Kényelmes lakás, klassz kocsi és minden egyéb más, amit a kényelmes élettel együtt asszociálunk.

Gyermeki képek, álomképek.

Aztán, ahogy kezdünk cseperedni és egyre jobban érik a tudatunk, szépen megkopnak az álmok. Átalakulnak félelmekké, megfelelni akarássá. Észre sem vesszük, de olyan falakat építünk magunk köré, amit a tradíciók, a társadalom, az iskola, a szülők, stb. elvárnak tőlünk. Megszűnik maga az egyén, szépen beállunk a sorba és azt tesszük, amit mindenki más. Egy középszerű emberré válunk. Tesszük a dolgunkat és saját magunknak is azt hazudjuk, hogy számunkra ez az igazi élet, ez az igazi boldogság. Aztán látjuk valakinek a sikerét, aki sokkal tehetségtelenebb volt nálunk és feltesszük a kérdést: neki miért és nekem miért nem? Mennyivel jobb Ő min ÉN? Aztán elkezdünk keseregni, a sebeinket nyalogatni. Másokat teszünk felelőssé a saját sikertelenségünk miatt. Mindenkiben csak a rosszat kezdjük el látni. Jönnek az ármánykodások, csak hogy többnek tüntethessük fel magunkat, holott ez csak színtiszta irigység, mert a másik tud és mer több lenni. Az a másik meg merte tenni azt a lépést, amit mi nem. Ő tett az álmaiért, amit mi szépen eltemettünk a tudatunk leges- legmélyebb részére, nehogy véletlenül elő merjen bukkanni.

Azt hisszük, ha hallgatunk arra a bizonyos belső hangra, ha az intuitív megérzéseink szerint cselekszünk, akkor azok rossz irányba fognak terelni bennünket, és megbomlik a boldogságról alkotott elképzelésünk. Félünk ezekre az inspirációs megnyilvánulásokra hallgatni, mert akkor le kell magunk körül rombolni azokat a falakat, amiket szépen felépítettünk, ami mögé azért bújtunk, mert azt hittük, hogy az majd biztonságot ad. De pont ezzel a fallal zártuk el magunkat a lehetőségeinktől, attól az álomtól, amit még gyermekként elterveztünk. Amit mindig is ott dédelgettünk a lelkünk mélyén, de féltünk kitárulkozni és meglépni a célunkhoz vezető utat.

Bebújunk egy sötét sarokba és jön, a senki ne szóljon hozzám állapot. Belemerülünk az önsajnálatba. Közben az idő telik, az erőnket pedig arra vesztegetjük, hogy az önbecsülésünk maradékait, morzsáit össze tudjuk csipegetni. Mint egy robot nap, mint nap bemasírozunk a munkahelyünkre. Végezzük a monoton munkát, ami semmi örömet nem ad, ráadásul alul is fizetnek bennünket.

Morgolódunk, zsörtölődünk, örülünk, ha a másikat be tudjuk mártani a főnöknél, azt figyeljük, hogy kiről milyen pletykát lehet elcsípni, vagy épp mi gyártunk olyanokat, csakhogy némi figyelmet kapjunk. Úgy érezzük, hogy ez tesz minket szabaddá és boldoggá. De valóban azzá tesz? Nem! Ez egy újabb börtön, amiből még nehezebben tudunk kijutni, mert idővel az életünk megszokott részévé válik.

Panaszkodás, irigység. De miért?

A válasz: mert gyengék vagyunk arra, hogy változtatni merjünk az életünkön. Nincs elég ambíció bennünk, hogy ledöntsük a falakat és elkezdjünk szárnyalni, mint a szirtek felett keringő sas. Félünk!

Félünk az ismeretlentől, a bukás lehetőségétől, a magasságtól, a mélységtől. Félünk mindentől, ami más, mint az eddigi megszokott életünk.

A sikert úgy képzeljük el, mint egy hatalmas hóval borított hegycsúcsot, amit óriások állnak körbe, hogy még véletlenül se jusson eszünkbe megmászni, hiszen az óriás egyetlen suhintással lesöpörhet bennünket a föld színéről. De akkor azok, akik meg merték valósítani önmagukat hogyan csinálták?

A válasz nagyon egyszerű: túlléptek a saját korlátaikon, ami valójában nem is létezett, csak egy illúzió volt.

Na, igen! A válasz egyszerű, de a megvalósítás azonban annál nehezebb. Miért is? Le kell vetkőzni a saját félelmeinket, át kell lépni a korlátainkon. El kell felejteni a belénk ivódott negatív hatásokat, meg kell birkóznunk saját magunkkal. Ez az, ami elméletben nagyon szépen hangzik, de valójában gyarló emberek vagyunk és az első sikertelen kísérlet után feladjuk. Megint jön az: ez nekem úgy sem sikerülhet! Súlyosbítja a helyzetet, ha a környezetünkben élők szintén lenyomnak bennünket, vagy kaján vigyorral azt figyelik, hogy mikor bukunk bele a „nagy kiugrásba”, és akkor jöhet az ugye megmondtam, nem hallgattál rám „varázsige”. Persze vannak olyan támogatók is, akik nem hiszik, hogy valóban sikereket érhetsz el, de látszólag buzdítanak.

A valódi támogatást azoktól kapod, akik nem azért állnak melletted, hogy utána ott díszeleghessenek a sikered dicsfényében, mondván, hogy nélkülem nem ment volna neki, hanem akik valóban, őszintén és szívből kívánják, hogy meg tudd élni, meg tudd valósítani az álmaidat. Akik tetteikben is veled vannak és segítenek a céljaid megvalósításában. Ők azok, akik mentesek az irigységtől, és mindig a háttérben maradnak, mert az alkotás valódi öröme a tied, TE aratod le a babérokat.

De fel tudsz- e nőni önmagadhoz? Mersz-e apró törpéből óriássá válni?

Meg mered-e mászni az óriásokkal övezett havas hegycsúcsot?

Van-e elég erőd, van-e elég bátorságod, hogy ledöntsd a képzeletbeli falakat?

Ki mersz- e lépni a biztonságból, hogy megismerd az ismeretlent?

Sok- sok kérdés, amire a választ magadnak kell megadnod.

Éled tovább a középszerű életed, zsörtölődsz, és sajgó szívvel vágyódsz a számodra elérhetetlen után, vagy felemeled végre a fejed, a magasba nézel, oda ahol az álmaid vannak és lépésről lépésre, de megvalósítod azokat, még akkor is, ha az élet időnként akadályokat gördít eléd.

Tudd! A döntés mindig a TE kezedben van! A saját sorsodat TE irányítod!

Írta: Varga Erzsébet