Krisztián mesél – 4. rész Sárkány Krisztián, a soroksári Fedák Sári Színház igazgatója

Az operett világa az ugye „túl az Óperencián”, tehát egy másik világba repít el minket, ahol vannak csodák, megtörténhet bármi. A hétköznapok azért általában szürkék. Felkelek, bemegyek, dolgozom, késő este hazamegyek, és ez így megy mindennap. Ezért jó kitekinteni egy ilyen csodavilág felé. Engem nagymamám vitt el már nagyon kicsi koromban az Operettszínházba, ahol számos operettet és musicalt láttunk, és én valahogy ott beleszerelmesedtem ebbe a műfajba, és akárhány másik színházba mentünk el, mégiscsak efelé a zenés műfaj felé húzott a szívem. Magával ragadott ez a mesevilág, álomvilág, ami ott van fönn a színpadon, és úgy éreztem, hogy na, ez az én világom, ebben szeretnék kiteljesedni és ezt szeretném én is csinálni. Nekem az operett a kedvencem, az a csúcspont az életemben.

Az a célom, hogy továbbéltessem ezt a műfajt, amely akárhogy temetik, soha nem fog eltűnni. Újra kell teremteni. Bár már nem élnek azok a régi nagy színészek, akik fergetegesen alakítottak a színpadon, mint például Honthy Hanna, Feleki Kamill, a Latabár testvérek, de úgy érzem, a mai színészekkel is meg lehetne ugyanazt csinálni, amit régen. Én nagyon szeretem, ha egy operett eredeti stílusban van előadva, ezért nem modernizáljuk nagyon a történeteket, nem hozzuk át a mai korba, hanem korhű ruhákban, korhű díszletekkel illetve az élő zenével próbáljuk visszahozni az egykori hangulatot. Rózsaszín felleg úszik át a színpadon és ennek nagyon örülnek a nézők, hiszen egy kicsit ki tudnak kapcsolódni a szürke hétköznapokból.

Az operett nagyon kényes és nagyon nehéz műfaj. Nehezebb, mint akár az opera, akár a musical. Maga a történet szerepelhet egy musicalben is, ám a dalok és az operettben elhangzó zenei művek stílusában nagyon nehezek, mert míg az operában folyamatosan anzacban tudja tartani a szereplő a hangját, addig az operettben sokszor váltakozik a toroknak nehezebb próza és dalok sokasága. Ha a színész nem tudja beszédhangját is megfelelő helyen kezelni, akkor fennáll a veszélye, hogy a darab végére elfáradnak a hangszálakat tartó izmok és ez a zenei élmény rovására mehet. Továbbá nagyon nehéz megfogni azt a fajta zenei stílusvilágot, azokat a lassításokat illetve gyorsításokat, melyek nincsenek benne a kottában, csak és kizárólag az előadó lelkében és szívében. Neki kell megfogalmaznia, eldöntenie, hogy mit szeretne vele mondani és ez alapján készül el személyre szabva az adott dal, vagy mű, ami így közelebb kerül a nézőkhöz. Tehát mindig a színpadi szereplőre van bízva, hogy ő azt hogyan szeretné előadni. Az operások általában nem szeretnek operettet énekelni, pont emiatt. Mert az opera sablonos dolog. De az operett nem! Én azt szoktam mondani annak, aki fönt áll a színpadon, hogy mindegy, hogyan formálja meg azt a dalt, azt a jelenetet, vagy azt a részt egy műben, az a lényeg, hogy belőle jöjjön. Mert a közönség akkor érzi természetesnek, ha látja, hogy a színész együtt él a karakterrel.

Az operettet mindenképpen meg kell újítani, de meg kell hagyni a régi keretei között. A színpadon a figurák által megjelenített történet, akár a Csárdásirálynőben, akár a Marica grófnőben, mégiscsak abban az időben játszódik, azért beszélünk királynőkről, grófnőkről, bárónőkről. Nem kell áthozni és átalakítani ezeket a karaktereket a mai nézőknek, hiszen azért mennek el a színházba, hogy ők is visszamenjenek kicsit a múltba, ebbe a rózsaszín füstös mesevilágba.