Az élet nem áll meg

  János magába roskadva ült a bíróság épületének folyosóján.

– Hogyan jutottunk el idáig? Hogyan történhetett ez meg velünk? – tette fel a kérdést már vagy ezredjére magának.

Lopva oldalra nézett. A másik padon ült az a nő, akit az elmúlt négy év alatt istenített. Mindent megadott neki, amit csak a száján kiejtett. Most meg olyan nyugodtan ül ott, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy elválnak. Mással sincs elfoglalva, csak hogy jól áll – e a sminkje. Épp rúzsozta a száját. Azok az ingerlő, csábító, hazug ajkak. János gondolatai visszavitték a múltba.

 Négy éve annak, hogy megismerkedtek. Egy barátja épp névnapi partit tartott. Tudta, hogy zárkózott viselkedése miatt nagyon nehezen ismerkedik nőkkel. Zsolt arra számított, hogy a bulin hátha majd összejön valakivel. Egy kis alkohol talán majd oldja a barátjában a feszültséget. Már javában tartott a móka, amikor János megérkezett. Csendesen leült egy eldugott kanapéra, kezében egy pohár sörrel, majd kezdte felmérni a terepet. Nem volt egy iszákos fajta, most azonban úgy érezte, hogy ebből kell erőt merítenie. Lassan betölti a harmincadik évét ő is. Élete során több próbálkozása volt már az ellenkező nemnél, a harmadik randin azonban – egy – két kivétellel – nem igazán jutottak túl. Nem volt az a rámenős típus. Alapjában véve sármos pasinak tartották, azonban nem kedvelte a plázacicákat, az agyon szolizott testű nőket. Már az ismerkedés alkalmával kiderült szinte mindegyikről, hogy csak a pénz és a csillogás számít. Akit nem döntött meg már az első találkozás alkalmával, az következőleg már fel sem vette a telefont, vagy valami ügyefogyott kifogással lerázta. Talán már van annak vagy egy éve, hogy utoljára nővel volt. Most Zsolt keveredett oda mellé.

– Na, mi van haver? Hogy érzed magad? – és kezében egy üveg borral lehuppant a barátja mellé.

– Köszi! Elvagyok. – kortyolt egyet a söréből.

– Jaj, ne csináld már! Nézd, mennyi csinos nő van itt! – mutatott körbe.

– Az ott Andi, az a vörös hajzuhatagba burkolózott szexfenomén. Hú, haver! Az a nő olyan az ágyban, hogy örök életre bevési magát az emlékezetedbe.

– Vagy nézd Gabit! Látod, milyen gyönyörű combjai vannak! Na, ha azt köréd fonja apám, akkor te abból nem szabadulsz.

Aztán szépen sorban minden hölgyről mondott valami érdekességet. Valójában egy nőn sem akadt meg igazán a szeme, mind ugyan az a típus volt, akikkel eddig randizgatott. Nagy esélyt nem adott egyiknek sem. Zsolt nógatására erőt vett magán és mégis megszólította Szilviát. Az összes nő közül talán ő volt a legjózanabb. A többiek szinte földig leitták magukat alig egy óra leforgása alatt. Ott vonaglottak valamelyik pasin. Szilvia kissé távolabb volt a többiektől, partner nélkül. Épp egy lassú szám ment és János felkérte táncolni. Lassan ringatóztak a zene ütemére. János keze lassan lecsúszott a nő derekáról a fenekére. Szilvia nem tiltakozott. Jelenleg épp nem volt senki az életében. A volt barátja két hete lépett le egy szőke kis bigével. Ha jól értesült róla, akkor azóta már külföldön vannak.

Mivel János most inkább csak a férfiasságára gondolt, így nem kertelt sokáig.

– Eljössz velem?

Szilvia ránézett azokkal a macska zöld szemeivel.

– Jó, menjünk!

– Na, ez nagyon könnyen ment. – gondolta János. Nem tervezett komolyabb kapcsolatot a nővel. Akit néhány perces ismeretség után el lehet vinni, az nem feleségnek való. Bár azt mondják, kurvából lesz a legjobb feleség, ő azonban nem hitt ebben. Úgy gondolta, hogy a mai éjszakát együtt töltik és mindenki megy a maga útjára. Gondolta ő, de a számításába némi kis hiba csúszott.

 Négy hét elteltével csörgött a telefonja. Ismeretlen volt számára a szám.

– Tessék! – Vette fel kelletlenül, hiszen már nagyon fáradt volt az egész napi munka után.

– Szia! Szilvi vagyok. Emlékszel még rám?

János elkezdett az agyában kutatni, hogy ki is lehet. A hosszú hallgatásból a nő rájött, hogy a férfi már azt sem tudja, hogy ki ő. Úgy látszik nem hagyott mély nyomot Jánosban, nem úgy, mint ő Szilviában.

– Zsolt buliján találkoztunk.

– Ja, tényleg! – csapott a homlokára. – Miben segíthetek?

– Szeretnék veled személyesen beszélni. Nem telefontéma.

– Jó! Rendben!

– Holnap este elmegyek hozzád, úgy hét körül. – és már le is tette a telefont. Nem akarta előre elárulni Jánosnak, hogy miért keresi. Ő nagyon nem örült annak, amikor késett a menszesze. Akkor már nem szedte a fogamzásgátlót, amikor együtt voltak, egyéb módszerrel meg nem védekeztek. Ma az orvos pedig megerősítette azt, amit sejtett, négy hetes terhes. Hirtelen nem tudta mitévő legyen, Már ott lenne az ideje, hogy szüljön, hiszen huszonhét éves, de még élni akar egy kicsit. Arra azonban nincs pénze, hogy a gyereket elvetesse.

– Egyébként meg … — és most kattogtak a kerekek az agyában. – János jó parti. Lakás, klassz kocsi, jó munkahely, jó fizetés. Talán a kényelem kedvéért még a szülést is bevállalja. Aztán meg fogadnak a gyerek mellé egy dadát vagy bedugja bölcsödébe. Már előre irtózott a kakis pelenkáktól.

A másnap hamar eltelt. János nem is gondolt az esti találkozóra. Talán csak egy kis móka kedvéért hívatta meg magát a nő. Ha így akarja, akkor legyen, és útjaik ismét elválnak.

Pontosan hét órakor megszólalt a csengő. Szilvia illatfelhőbe burkolózva libbent el a házigazda mellett és anélkül, hogy hellyel kínálták volna leült a kanapéra. Lábait keresztbe téve csábító pillantásokat vetett János felé.

– Szervusz! Úgy látom nem is örülsz, hogy látsz! – tettette a sértődöttet a nő. Egész nap azon agyalt, hogyan adja tudtára a férfinak a nagy hírt. Annyit megtudott Zsolttól, hogy János felelősség teljes ember és biztosan vállalni fogja a gyereket.

– Igen meglepődtem, amikor hívtál. – jelentette ki egykedvűen. Pillantása önkéntelenül is a combokra és a miniszoknya által nem takart részekre tévedt. A piros bugyi egyenesen megbabonázta a férfit, mégis megpróbált a nőre, a jövetele céljára figyelni.

– Tudod, akkor azon az éjszakán terhes lettem. – nem kertelt, jobb túlesni a dolgon és nyomatékul megmutatta az orvosi papírt.

A sokk nem is maradt el. János libidója a béka feneke alá csúszott meglepetésében.

– De hogyan?

– Szerinted mégis hogyan? – tett egy grimaszt a nő. – Szerinted hogyan lesz a gyerek?

– De azt hittem, hogy védekezel valamivel.

– Édes, hinni csak a templomban szokás, oda meg nem járok. Te igen?

Felállt a kanapéról és megsimogatta a férfi arcát. Nem szeretettel, gúnyos gesztusa inkább azt sugallta:

-Te hülye, ezt jól beszoptad!

-És most mi a szándékod? – kérdezte a férfi.

– Nem is tudom. Elveim ellen vall, hogy elvetessem a gyereket, egyedül meg nem tudom felnevelni. – vetett egy csábos pillantást a vállai felett Jánosra.

Szerencsétlen az se köpni, se nyelni nem tudott, olyan váratlanul érte a hír. Az agya hirtelen elkezdett zakatolni. Hisz nem is ismeri ezt a nőt. Kínjában fel – alá járkált a szobában.

– Biztos. hogy tőlem van a gyerek?

Szilvi felháborodva ugrott fel a kanapéról.

-Mégis mit gondolsz rólam? Hozzád jöttem volna, ha nem lennék benne biztos? De tudod mit? Adj annyi pénzt, hogy elvetessem ezt a porontyot és törölj ki még az emlékezetedből is!

Ez a felháborodott gesztus hatott Jánosnál. A hideg is kirázta egy gyilkosság gondolatától, mert férfi létére is annak tartotta az abortuszt.

– Na jó, higgadj le és beszéljük meg, hogyan legyen tovább! – adta meg magát. Szilvia ebben a percben érezte, hogy nyert ügye van. Minél hamarabb ki fogja csikarni, hogy a gyerek miatt összeházasodjanak. Az ágyban nem kell megjátszania magát, hiszen az első alkalom is jó volt Jánossal, cserébe pedig meglesz a biztonsága. Elég befolyásolható pasinak látszik. Már fonta is rózsaszín álmait.

A nő minden csáberejét latba vetette a mielőbbi házasság miatt. Két hónap sem telt el és már feleségként ünnepeltette magát. Nem volt rossz életük, bár János nem így tervezte el a családalapítást. Az esküvő után két héttel Szilvia kijelentette, hogy fárasztja egy kissé a városi élet és egy hétre elutazik a nővéréhez vidékre. A férfi hitt neki, betudta a terhességnek, és a nő szeszélyes viselkedését is. A húga is ilyen labilis érzelmi állapotban volt mind a két alkalommal, amikor várandós volt az unoka öccseivel. Két nap sem telt el, a nő sírós hangon hívta a férjét.

– Elvetéltem! Itt fekszem a kórházban. – hangja kétségbeesést tükrözött.

Mint jó férj, János azonnal oda akart utazni, de Szilvia visszatartotta.

– Annyi dolgod van drágám. Még néhány napot pihenek, legfeljebb meghosszabbítom az itt tartózkodásomat. Nem lesz semmi gond velem. A nővérem vigyáz rám.

János valóban aggódott a feleségéért, hiszen időközben már kissé közelebb kerültek egymáshoz, kezdte megszeretni. Nem volt igazán házias típus, de felvillanyozta a mindennapjait. Csinos, szép nő volt. A kollégái irígykedtek is miatta.

Most mégis azon sopánkodott, hogy elvesztette a gyerekét. Neki pont annyira fájt, mint a feleségének.

Egy hét múlva Szilvia már otthon volt. Kipihentnek látszott. Nyoma sem volt rajta a bánatnak. János meg is jegyezte, de Szilvia hárított.

-Drágám, még fiatalok vagyunk. Bármikor lehet még gyerekünk.  

A gyermekáldás azonban csak nem akart jönni. A nő Pató Pál módjára reagálta le minden alkalommal, amikor a férje szóba hozta.Így teltek felettük az évek. Szépen összeszoktak, még meg is szerették egymást az évek alatt. János szerelmes lett a feleségébe, de Szilvián nem tudott teljes mértékig eligazodni. Ha problémáik voltak, akkor dörgölőzött mint egy kiscica, a szürke hétköznapokban azonban alig foglalkozott vele. Egyedül az ágy kötötte össze őket, ahol úgy nézett ki, hogy minden rendben van. Egy napon azonban megváltozott minden. Szilvia épp a nővérénél vendégeskedett, nélküle. Valami azt súgta neki, hogy nézzen be a felesége fehérneműs fiókjába. Soha nem volt kutatós fajta, az érzés azonban egyre erősebb lett benne, végül hallgatott a belső hangra. Bár ne tette volna. A fiók alján egy vastag boríték lapult. Amit abban talált, az vezetett oda, hogy most itt ülnek a bíróság folyosóján és arra várnak, hogy bebocsátást nyerjenek a bíró elé, aki kimondja a válást. Már szépen elrendeztek mindent. Papíron lefektették a feltételeiket, a vagyonmegosztást és mindent ami hosszabbíthatná az elkerülhetetlent.

Révedezéséből a hangszóró recsegős hangja térítette magához.

– Hollós kontra Hollós per érintettjei kérem, fáradjanak a terembe.

János illedelmesen előre engedte a feleségét, aki már ügyet sem vetett rá. Haját hátracsapva, a csípőjét erősen riszálva billegett be a terembe, hihetetlenül magas sarkú cipőjében.

– Hogy nem törik ki benne a bokája? – nézte János a ringó csípőt és a kecses lábakat, evvel véve végső búcsút tőlük.

A teremben egymással szemben ültek, de Szilvia egyetlen pillantásra sem méltatta, úgy tett mintha erősen arra koncentrálna, amit a bíró mond.

A per hamar lezajlott. A borítékban talált képek és papírok alátámasztották azt a tényt, hogy a felesége az első perctől kezdve az orránál fogva vezette. A terhesség valóban létezett, de onnan tovább az egész négy év hazugságra épült. Szilvia hiába is tagadott volna bármit is, a kórházi zárójelentés egyértelműen bizonyította, hogy a vetélés csak egy fals szöveg volt. A nő elvetette azt a gyereket, aki miatt összeházasodtak. Jánost megkapta játékszernek, aki minden óhaját leste. Pénz is volt bőven, neki meg sem kellett erőltetnie magát, hogy állást keressen. S hogy miért nem jött a gyermekáldás később sem? A boríték erre is felfedte a választ. Szilvia leköttette a petevezetékét, hogy még véletlenül se eshessen még egyszer teherbe. Nem volt anyának való típus. Fel kellett volna adni a kényelmét egy sírós, kakis gyerek miatt. Még a gondolatától is kiverte a halóverejték. A képek pedig egyértelműen bizonyították, hogy mint férfi nem csak ő volt az életében. Alig volt otthon, így a felesége bármikor talált rá alkalmat, hogy a szeretőivel hancúrozzon.

– De miért kellett velük közös képet csinálnia? – erre már nem kapott választ. A boríték felfedezése után kérdőre vonta Szilviát, aki nem hogy kitérő, de semmilyen választ nem adott a kérdéseire. Fogta a holmiját és átköltözött a három utcával arrébb lakó szeretőjéhez.

   A tárgyalás után szeretett volna még beszélni Szilviával, de az határozottan elutasító volt.

– Már nincs miről beszélnünk. Kutattál a holmijaim között, hát vess magadra!

Faképnél hagyta a férfit.  Jánosnak lassan be kellett látnia, hogy ez a nő csak kihasználta. Fényes, kényelmes életet biztosított a számára. Fájt bevallania, hogy jobb ez így. Hazugságban nem lehet élni. Ő valóban vágyott egy igazi családra, szerető feleségre, gyerekekre. Útban hazafelé, egy presszó teraszán megpillantotta Szilviát egy férfi társaságában.

– Szerencsétlen flótás! – de nem érzett szánalmat. Ha ez a nő el tudta csavarni a fejét, akkor megérdemli. Legalább ő megszabadult egy hamis illúziótól.

Belépve a lakás ajtaján megtámadták az emlékek. Még érezte a felesége illatát, látta a szerelmeskedés hevében sebtében ledobált holmikat. A nagy franciaágy felidézte benne azokat a szenvedélyes éjszakákat, amiket együtt töltöttek.

– Legalább itt nem hazudott – gondolta magában, abban ugyanis biztos volt, hogy a szex nem volt hazugság.

Reggel első dolga volt, hogy kitakarítsa, átrendezze a lakást. El akarta felejteni azt a nőt, aki ilyen csúfosan tőrbe csalta. Meg akarta hagyni azt a reményt, hogy léteznek még valódi nők. Olyanok, akiknek szent a családi fészek.

– Lehet, hogy eddig rossz helyen kerestem! – bár mióta Szilvia a felesége volt, nem is nézett rá más nőre.

– Haver! Itt az ideje, hogy kipucold a cipőd és útra kelj! Nem fogsz tán magadba roskadva a sebeidet nyalogatni?

Felhívta az egyik kolléganőjét, hogy van- e kedve este vele vacsorázni. Helyes, csinos, bár nála néhány évvel idősebb nő volt. Katalin szemmel láthatóan odáig volt érte.

-Akkor vessük bele magunkat az életbe!

Este olyan helyre vitte a nőt, ahol diszkrét zene szólt, de meg volt az intim szférája minden asztalnak. Nem ágyjelenetet akart, csak egy értelmes beszélgetést, ami nem a divatról és az aktuális sztárpletykákról szólt. Abból végleg becsömölt. A válással együtt azt is maga mögött akarta hagyni, mint minden mást, amit Szilvia belekényszerített az életükbe. Katalinnal a munkahelyen is jól megértették egymást, talán a civil életben is menni fog.

– Megengedsz egy megjegyzést a volt feleségeddel kapcsolatban?—kérdezte Katalin vacsora közben.

Nem igazán tetszett a férfinak, mégis beleegyezett.

-Mondd, ha nagyon muszáj. – a hangja azonban mást sugallt.

– Nem akartam eddig mondani, hiszen látszott, hogy milyen vakon szeretted a feleséged, de az egyik szeretője a volt férjem volt. Körülbelül három éve történt és talán egy évig tartott közöttük a románc.

– Számít ez már valamit? De akkor miért nem mondtad?

– Nem akartam én lenni, aki szétzilálja a házasságod. Tudod, mindig a rossz hír hozóját lövik le. – próbálta egy kicsi poénosra venni a dolgot, láthatóan kevés sikerrel.

– A fenébe! Miért nem fogtam be a számat? – villant át a nő agyán. – De már nem tudta meg nem történté tenni a dolgot.

Eme kis incidens után az este többi része kellemesen telt. Már éjfél is elmúlt, amikor hazavitte Katalint. Nem volt érzelmes búcsúzkodás. A nő azonban feltette az ilyenkor szokásos kérdést.

– Bejössz még egy kávéra?

– Nem! Köszönöm. Inkább alszom egy kicsit. Jó éjszakát!

– Akkor jó éjt!

A nő állt még egy darabig nézve a távolodó kocsi lámpájának piros fényét, majd bement a lakásába. Őszintén, nem ilyen búcsúra számított. Túl régen epekedett már ez után a férfi után. A meghívást úgy vette, hogy talán most meg tört közöttük a jég. János azonban szemmel láthatóan megkeményedett, újra zárkózottá vált. Kellemes beszélgető partner, de Katalin többet akart, mint csak beszélgetni. Ahhoz túl jól néz ki, hogy csak úgy hagyja kicsúszni a kezei közül. János csak feküdt az ágyban, kezei a feje alatt voltak és a plafont bámulta. Azon gondolkodott, hogy csak ő szenved üldözési mániában, vagy ez a nő tényleg be akarja hálózni? Katalint a válása óta nem látta egyetlen férfival sem, bár nem is kísérte figyelemmel a magánéletét. Az irodában azonban semmi nem marad titokban, kivéve az érintettet, mint az ő esetében. Mióta tudomást szereztek arról, hogy válnak, a jóakarók sorra jönnek történeteikkel, hogy mikor, hol és kivel látták az ő kis feleségét. Hajnalodott, mire végre el tudott aludni. Reggel kávéval a kezében kiült a teraszra. A reggeli csípős hideg ellenére élvezte a friss levegőt. Hosszú idő óta most látta először a napfelkeltét. Nem volt egy romantikus alkat, de úgy érezte, hogy egy új élet küszöbén áll. Nem marcangolta magát a történtek miatt. Tisztában volt vele, hogy ez a négy év sok mindenre megtanította. Más szemmel fog ránézni a nőkre. Eltűnt belőle a görcsös családalapítási akarás. A mai naptól élvezni fogja az életet. Fölösleges agyon hajszolnia magát a munkában. Már mindene meg van, amit el szeretett volna érni anyagiakban Reggeli után szétnézett az utazási irodák kínálata között. Egy tengerparti utat nézett ki magának, majd felhívta az irodát és le is foglalta a helyet, mielőtt még meggondolta volna magát.  Elégedett volt önmagával. Mielőbb túl akart lépni, hogy csúfos vereséget szenvedett a házasságban.  Az utazás napja hamar eljött. Senkinek sem mondta el, hogy hova megy, túl sok az irigy. Egyébként sem akarta hallgatni a keresetlen jó tanácsokat. Pihenni akart, kikapcsolódni, egy időre maga mögött hagyni mindent.  A repülőút kellemes volt. Most először élvezte életében a magasságot, azt hogy a felhőket felülről látja. Mint egy kisfiú úgy csodálkozott rá mindenre. A szállodai szobája is kényelmes volt. Férfihoz nem méltó módon vetette magát az ágyra, kezeit széttárva így szólt:

-Légy üdvözölve új élet!

Kopogtak az ajtón. A szobalány jött kicsomagolni a holmiját. Amíg a lány a dolgát végezte, ő kiment az erkélyre és élvezte az elé táruló látványt. Néhány medence, nyugágyak sokasága. Csinosabbnál csinosabb nők. Ott a távolban valahol a tender morajlott. Vacsora előtt tett egy sétát a környéken. Beszívta a tenger sós illatát.  Az étterem zsúfolásig volt vendégekkel. Már alig talált magának helyet. Egyetlen asztal volt már csak üres. Épp sorolta a pincérnek, hogy mit kér vacsorára, amikor mellette egy kellemes női hang megszólalt.

– Megengedi, hogy ide üljek? Már sehol nem találok üres helyet.

– Persze! Természetesen! – vezette körbe tekintetét János a termen. Valóban egyetlen üres asztal sem volt már. Aztán jól megnézte újdonsült partnerét is. Finom elegancia, semmi hivalkodás. Némi arany ékszer, pont annyi, amennyit a ruha megkíván. Jegygyűrű sehol. Erre elmosolyodott.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam, ha már együtt kell vacsoráznunk. – nyújtotta a nő a kezét. – Monostori Ildikó.

– Hollós János. – és kezet fogott a nővel, miközben kicsit megemelkedett a széken, ahogy illik.

– Önnek mit hozhatok? – fordult a pincér Ildikóhoz.

Ildikó végig sem nézte az étlapot, úgy rendelt.

– Rántott csirkemellet, rizsköretet, vegyes vágottat és ásványvizet kérek

A pincér nyugtázta a rendelést és eltávozott az asztaltól.

– Nem kóstolja meg a helyi specialitást?

-Nem, arról inkább lemondok. Nem szeretem a tengeri kütyüket.

– Pihenni van itt, vagy a konferenciára jött? – a férfi igyekezett társalkodást kezdeményezni, ha már egy asztalhoz kerültek.

– Szerencsére most egy kicsit pihenni. Épp túl vagyok egy nagy vizsgán.

– Mivel foglakozik?

– Gyermekorvos vagyok. És ön?

– A számítástechnika területén szorgoskodom, fejlesztőmérnökként.

– Az nagyon izgalmas lehet! – nézett csodálatos kék szemeivel a férfira.

– Korántsem annyira, mint gyermekeket gyógyítani. Szereti a hivatását?

-Természetesen. Ez a munka az életem. – szemei most a távolba néztek.

– A tekintetéből ítélve személyesen érinti ez a terület.

A nő Jánosra nézett.

– Igen. – mondta határozottan, de többet nem volt hajlandó elárulni. Nem akarta ennek az idegennek elmondani, hogy a húga down – kórral született és a gyermekgyógyászatban a sérült gyerekekkel foglakozik.

– Önt mi késztette arra, hogy a számítógépek világában tevékenykedjen?

– Mint ön is tudja, hatalmasat változott a világ és minden számítógép rendszerre épül. Itt biztos megélhetést szimatoltam és bejött. – mosolyodott el.

– Meddig marad? – kérdezte János.

– Egy hetes pihenést terveztem be magamnak, négy kellemes nap még hátra van.

– Nagyszerű! Én ma délután érkeztem és vasárnapig maradok én is. Ön ismeri a környéket?

– Nem. Most járok itt először.

– Akkor talán felfedezhetnénk együtt, ha már a véletlen így összehozott bennünket.

A vacsora kellemes társalgással telt. Felüdülés volt ez János számára. Szinte kinyílt a nő társaságában. Eszébe sem jutott a nemrégen lezajlott válópere, amíg Ildikó szóba nem hozta.

– Ön nős?

– Nem. Miért kérdezi?

– Látszik a jegygyűrű nyoma az ujján.

János önkéntelenül is oda nyúlt, ahol nemrégiben még a házasságának pecsétje volt.

– Nem régen váltam el. Azért utaztam ide, hogy elfeledjem és kipihenjem a csalódást.

-És ön? Férjnél van?

– Nem. Annyira lekötött eddig a munkám és a tanulmány, hogy nem volt időm férjjelölt után nézni.

– Szeretne egyáltalán családot alapítani?

– Egyszer majd igen. Talán.

– Ez nem volt valami határozott. – mosolyodott el a férfi.

– Persze, mint a nők általában én is szeretnék férjhez menni, gyerekeket szülni. Jelenleg azonban nem tudom, hogyan tudnék minderre időt szakítani, hiszen úgy néz ki, mintha a hivatásomhoz mentem volna férjhez.

János szó szerint hangosan felnevetett. A teremben néhányan rosszallóan felé is néztek.

– Nem gondolja, hogy ez egy kissé groteszk megfogalmazás? Ki hallott már arról, hogy valaki a munkájával vagy a hobbyjával házasodjon össze.

-Igaza van! – nevette el magát a nő is – Valóban furcsán hangzik.

Ettől az édes kacajtól János mellkasában valami finom melegség terjedt szét. Úgy érezte, hogy most találta meg a másik felét, akit eddig keresett. Aztán elhessegette magától a gondolatot. Ilyen nem létezik. Nem hitt a spirituális hókuszpókuszokban.  Vacsora végeztével, megbeszélték, hogy együtt reggeliznek és utána tesznek egy sétát a közelben János az éjszakát nyugtalan álmatlansággal töltötte. Mindvégig a nőt látta maga előtt. Álmában sem hagyta nyugodni az a kép, hogy kéz a kézben sétálnak, gyermekeiket gardírozva.

– Na, ebből elég! – nem volt hajlandó átadni magát az ábrándozásnak, hiszen még nem is ismerte a nőt. Egyébként is, egy férfi álmában levetkőzteti a nőt, közösül vele, de nem szövöget családalapítási terveket.

Fogta magát és lement a szálloda konditermébe. Egy kis fizikai megterhelés talán elvonja a figyelmét Ildikóról. Egyébként is régen adta át magát az izmait megmozgató élvezetnek. Házassága alatt nem nagyon volt alkalma rá, de helyesebben fogalmazva elhanyagolta. Kemény egy órás edzés után, izzadtan, de jóleső zsibbadtsággal állt be a zuhany alá.  A reggelinél már nem volt olyan zsúfolt a terem, mint az este. Egyenesen ahhoz az asztalhoz vette az irányt, ahol Ildikó ült.

– Jó reggelt! Kellemesen kipihented magad? – a vacsoránál már letegeződtek.

– Hónapok óta ez volt az első nyugodt éjszakám. – egy kellemes mosolyt engedett el a férfi felé—Úgy látom, te azonban nem mondhatod el ezt magadról.

– Szó, ami szó, valóban így van. Alig tudtam aludni az éjjel. Talán a klímaváltozás teszi. – füllentett János – Hajnalban lementem az edzőterembe is.

– Akkor most olyan éhes lehetsz, mint a farkas. – évődött vele a nő.

– Hát, ha farkas nem is, de mint egy oroszlán, annyira biztos.

Mind a ketten tartalmas reggelit rendeltek. János csodálattal vegyes csodálkozással nézte, ahogy a nő azt a hatalmas adag pirítóst, vajat, tojást eltünteti.

– Neked aztán van étvágyad! – mosolygott a férfi.

– Szeretek enni! Baj? Ha igen, akkor ne nézd, ülj másik asztalhoz!

– Hogy lehet, hogy ennyi ennivaló sem látszik meg az alkatodon?

– Genetika. A családunk szerencsére ilyen típusú, így nem kell gyötörnöm magam fogyókúrával, mint nagyon sokaknak.

Reggeli után lesétáltak a tengerpartra. A víz csendesen fodrozódott, imitt- amott kikerülve egy – egy sziklát. A szél alig borzolta fel a hullámokat. Apró csobbanások jelezték, hogy hozzáverődtek a sziklákhoz. Mezítláb sétáltak végig a part menti homokban. Élvezték a tenger sós levegőjének illatát, a csendet, amit csak a mellettük elhaladó emberek beszéde, kacaja zavart meg.

– Mennyire más ez, mint a város benzingőzös zsivaja. – sóhajtott egyet Ildikó.

János oldalról nézte a nőt, tetszett neki a látvány, még így tréningruhában is. Csinos, karcsú alak, telt, feszes mellek, amik ringatóztak minden egyes lépésnél. A férfit szinte megbabonázta a formás, telt csípő, a kerek fenék.

– Mesélj kicsit a munkádról! – törte meg a csendet, hogy elterelje a figyelmét.

– Mit szeretnél róla hallani?

– Mondjuk, hogy mi váltotta ki nálad az elhatározást, hogy gyermekorvos leszel?

– Már gyermekkorom óta ez volt az álmom.

-A szüleid nyomdokába léptél?

– Nem. A szüleim egyszerű gyári munkások voltak. Persze szerették volna, hogy a gyermekük többre vigye az életben, mint ők, de nem befolyásoltak a döntésemben. Ha a gyárban kötöttem volna ki, abban is támogattak volna. Számukra az volt a lényeg, hogy boldog legyek.

– És az vagy?

– Szakmai szempontból elmondhatom, hogy igen.

– És a magánélet?

– Az már kicsit más. Ott van elég sok buktató és negatív élmény. De ezt most nem szeretném neked kifejteni. És te? Hogyan kerülték a számítógépek világába?

— Elárulok egy titkot, de ha elmondod valakinek, le fogom tagadni – nézett rá huncutul a férfi. – Engem a számítógépes játékok fertőztek meg annyira, hogy ezt a pályát választottam.

– Megszállott játékos voltál? – nézett érdeklődő tekintettel rá Ildikó.

.. Mondhatjuk úgy is. Azonban egy idő után jobban érdekelt, hogyan lehet ilyen programokat készíteni. Aztán ahogy szakmailag fejlődtem, már nem csak játékokat, hanem komoly programokat készítek nagy cégeknek.

– És mint játékos?

– Azt már csak hobbi szinten űzöm. Amikor kitalálok és megalkotok egy játékprogramot, evidens, hogy magam is kipróbálom. Így tudom igazán felmérni, hogy hol kell még javítani a dolgon. De ez már tényleg háttérbe szorult az életemben. A nagy cégek sokkal jobban fizetnek.

– Sosem értettem, hogy hogyan lehet ezeket kitalálni, megcsinálni.

– Gondolj bele! Az orvosi műszerek is milyen sokat fejlődtek az elmúlt évek alatt. Valamelyik agytrösztnek azt is meg kellett álmodnia és kiviteleznie. Neked, aki csak használod, persze hogy felfoghatatlan az egész, hiszen nem ez az érdeklődési köröd, nem ezt tanultad.

– Nehéz az ilyesmit megtanulni?

– Szerintem csak pont annyira, mint mondjuk nekem a te szakmádat. Tanulni kell és kész.

– Na azért ez nem így működik teljesen! – vetette ellen Ildikó. – Te gépekkel, apró kis chipekkel foglakozol, de én hús – vér emberekkel. Ha itt mellényúlsz, akkor itt nem lehet kidobni és újra kezdeni az egészet. Ők emberek és nem gépek meg programok.

– Oké, oké! Azért nem kell leharapni a fejem! – hátrált egy lépést János. Nem mintha félt volna, hogy a nő rátámad. – Nem gondoltam, hogy te ilyen harcias nő vagy.

– Ne haragudj! Valóban fel tud dühíteni, amikor valaki semmibe nézi a másikat, főleg azokat, akik betegek. Sokszor az az érzésem, hogy ez is csak egy biznisz, amin valakik meggazdagodnak. Igazából a beteg nem is érdekli őket, csak a pénz és a pénz, aztán meg még több. Ha nincs, akkor meghalhatsz, ha van, akkor meg körbeugrálnak.

– Igen, valóban pénz orientált világban élük. De mi ebben a hiba?

– Talán az, hogy nem mindenkinek jut belőle elég. Tudod te, hogy hány olyan esettel találkoztam, amikor valaki azért nem kapott esélyt az életre, a gyógyulásra, mert nem tudta kifizetni a gyógyszereket vagy az életmentő kezeléseket?

-Téged ez, mint orvost, vagy mint magánembert érint ennyire?

– Mind a kettő. – a nőből elszállt a harcias kedv, helyét a szomorú gyász vette át. Már több mint egy éve, hogy meghalt a húga, de a mai napig nem tudta magának megbocsátani, hogy mint orvos nem tudott rajta segíteni. Nem elég, hogy down – kórral született, hat éves kora után elkezdett sorvadni az izma. Olyan ritka betegséget állapítottak meg nála, ami 1 millió gyermek esetében egy, ha van. Igazi gyógymódot még nem tudtak rá kitalálni. Két év alatt teljesen leépült. A nyolcadik születésnapja után alig egy hónappal pedig eltávozott az angyalok közé.

János látta nő arckifejezésén végbement változást.

– Valami rosszat mondtam?

– Nem, csak előjöttek emlékek a szakmámból.

– Ha ennyire rossz, akkor inkább beszéljünk másról.

– Most inkább felmennék a szobámba. Van még némi elintézni valóm, és fel kell hívnom a szüleimet is.

– Ebédnél találkozunk?

– Nem. Már elígérkeztem. Az egyik volt évfolyamtársam a környéken lakik.

Visszasétáltak a szállodához. János mielőtt felment a szobájába, még felmérte a napozó teraszt és annak látványosságait. Látványosság pedig akadt bőven. Az alig bikinikben szinte semmi nem maradt rejtve a férfiszem előtt. Álldogált egy darabig, aztán ő is felment a szobájába. Már nem sok idő volt ebédig. Végig dőlt az ágyon és Ildikóra gondolt. Vajon mit rejteget előle a nő? Mi lehet olyan súlyos dolog az életében, amiről nem akar beszélni?

– Ahh! De mit érdekel ez engem ennyire?

Hasra fordult és próbált egy kicsit szundítani ebéd előtt, hiszen pihenni jött, kikapcsolódni. Nem akart egyelőre semmilyen kapcsolatba belebonyolódni, a nő azonban igencsak megbabonázta. Teljesen más volt, mint akikkel eddig találkozott. Nem kellette magát, nem akart a nyakába akaszkodni és ez nagyon is tetszett neki. Amikor dús kebleire gondolt a nadrágjában megmozdult valami.

– A fene egye meg! – csapott egyet dühösen a párnára. A szunyókálás ezennel kiiktatva a programból.

Átöltözött és lement az ebédlőbe. Még éppen csak szállingóztak a szálloda vendégei. Bízott benne, hátha feltűnik Ildikó, de csalódnia kellett. Sőt! Két napon keresztül szinte csak futólag látta. Azért kihasználta az időt nélküle is. Pihent a medencéknél és mikor nyíltan, mikor lopva az újságja mögé bújva legeltette a szemét a csinos lányokon. Időnként mártózott egyet, vagy épp sétált egyet a városban. A tenger üdítő hűvösében is úszott néhányszor. Jól esett megmozgatnia tagjait az állandó irodai munka után. Utolsó nap a reggelinél újra összefutott Ildikóval. A nő nagyon gondterheltnek látszott. Egész idő alatt alig szólt néhány szót. János igyekezete, hogy egy kis mosolyt csaljon a nő arcára kudarcba fulladt, egy idő után már nem is erőltette.

A reggeli végeztével elköszöntek egymástól.

– Remélem, összefutunk még! – mondta a férfi.

– Talán. – jött a kitérő válasz.

Ez a nő ugyan nem erősítette meg a férfiasságába vetett hitét. János nem tudta, hogy miért vonzódik mégis hozzá. Már fenn volt a szobájában, amikor eszébe jutott, hogy elkérje a telefonszámát legalább. Azon kívül, hogy mit dolgozik szinte semmit nem tudott meg róla. A nő olyan szinten elzárkózott előle, amihez ő nincs hozzászokva.Még a repülőn is Ildikó járt a fejében. Hazaérve kicsomagolta a holmiját és egy kávéval a kezében kiült a teraszra. De jó újra itthon lenni. A kellemes semmittevését a telefon csörgése szakította félbe. Katalin volt a hívó fél.

– Van kedved átjönni ebédre? – a nő nem kertelt sokáig, szerette a nyílt és egyenes beszédet.

– Nem is tudom. Nem terveztem ilyen jellegű programot.

Katalin addig nem hagyta békén, amíg meg nem ígérte, hogy mégis átmegy hozzá. Az ebéd kellemes társalgással telt, de egy idő után feltűnt a férfinak, hogy a nő nyomulósra vette a dolgot. Mutatós nő volt és már rá is rá fért volna némi szex, de mégis ellenállt, hiszen kollégák voltak. Isten igazából, mint nőre sosem nézett Katalinra. Most is igyekezett megtartani a három lépés távolságot. Katalin ezt nagyon is rossz néven vette. Sértődöttségének hangot is adott.

– Mi van? Úgy elbánt veled az exed, hogy impotens lettél?

Jánosnál ez volt az utolsó csepp, felállt és távozni készült. Mielőtt azonban elment, egy velős mondattal leszerelte a nőt.

-Te viszont azt hiszed, hogy mivel elváltam, akkor már szabad préda vagyok? Már régen észrevehetted volna, hogy a férfiasságomra egyáltalán nem vagy hatással. Kérlek, ne akarj piócaként rám tapadni. Keress más játékszert!

Miután becsukta maga után az ajtót, Katalin mérgében földhöz vágta a hozzá legközelebb lévő tárgyat. Legnagyobb szerencsétlenségére nem is figyelte, hogy az egy nagyon értékes porcelánváza volt. János beült a kocsiba és szép komótosan hazahajtott. Nem is volt más választása, hiszen eléggé beállt a forgalom. A türelmetlen sofőrök szinte kürtkoncertet rendeztek. Már kezdte idegesíteni a hangzavar, mikor megindult a sor. Szerencsére néhány sarokra már ki tudott fordulni a konvojból. Innen már nem zavarta semmi, hogy tempósan hazahajtson. Otthon leült a nappali kanapéjára és bekacsolta a tévét. A híradó ment éppen. Egy balesetről közvetítettek. Feltűnt a képernyőn egy ismerős arc. Épp a sérülteket látta el. A híradós bemondta, hogy a helyi kórház egyik gyermekorvosa épp a közelben volt, majd név szerint is megemlítette az orvost, amikor a baleset történt. Mint a betegek megmentője azonnal a sérültek segítésére sietett, miközben értesítette a mentőket.

– Bingó! – ujjongott a férfi. – Tehát itt él ő is a városban.  De hogy, hogy nem találkoztam eddig vele?

A következő nap nem volt valami fényes a munkahelyen. Katalin dúlt—fúlt amiért kikosarazták. Megvetően és megalázóan beszélt Jánossal. Ez mindenkinek feltűnt, de nem találgattak sokat, ugyanis csak a vak nem látta, hogy a nő mennyire odáig van a férfiért. Biztosra vették, hogy ez az elutasításnak szólt. Megértették János viselkedését, hiszen a házassága alkalmával is ilyen nővel égette meg magát. Tudva levő volt, hogy Katalint természete miatt nagyon nehezen viselték el a férfiak. Az irodában már többjükkel is bepróbálkozott, de hiába. Valószínűleg a súlyos szex hiány már kikezdte az agysejtjeit. A háta mögött hangosan nevettek rajta. János igyekezett normális keretek között lerendezni az agresszivitást, de lassan kezdett betelni nála a pohár. Este alig várta, hogy haza mehessen, azonban a pincegarázsban egy újabb meglepetés várta. Kolléganője nem hagyta magát ilyen kurtán – furcsán lerázni. Rajtuk kívül senki nem tartózkodott itt jelenleg, így a nő egyszerűen le akarta teperni a férfit. Belecsimpaszkodva levágott egy hisztis jelenetet. A férfinél itt telt be végleg a pohár.

– Ilyen kurvára, mint te, nincs szükségem. Hogy nem érted meg végre, hogy nem kellesz! — Már nem tudott, szépen és moderáltan beszélni. A fejét elborította düh. A következő hisztinél pofon vágta a nőt. Katalint ez már észhez térítette, de csak látszólag.

-Tönkre foglak tenni! – szűrte mérgesen a foga között. Beült a saját kocsijába és úgy bevágta az ajtót, hogy az majdnem kiesett a helyéből. Tövig nyomta a gázt, szinte füstöltek a kerekek. János zihált a méregtől, próbált lenyugodni mielőtt volán mögé ül. A gumik égett szaga orrfacsaró bűzt árasztott. Jobbnak látta, ha nem szagolgatja sokáig, inkább beült ő is a kocsiba és neki vágott az esti forgalomnak.

Otthon még elmerengett egy darabig, hogyan alázhatja meg magát ennyire egy nő, sokáig azonban nem törte rajta a fejét. Eszébe jutott Ildikó. Igen, ő ízig vérig nő. Kíváncsi volt azonban, hogy mi az a nagy titok, amit az együtt töltött idő alatt mélységesen titkolt. Erre azonban csak a nőtől akar választ kapni, már ha egyáltalán szóba áll vele.

– Aki mer, az nyer! – és már vidámabb volt attól a gondolattól is, hogy találkozót fog vele megbeszélni.

– Igen ám, de hogyan? Keresse fel a munkahelyén? De milyen ürüggyel, hiszen még gyereke sincs, aki miatt oda mehetne. Alszom még rá egyet!

Vacsora után bevette magát a nappali kanapéjának kényelmébe. A tévében épp a kedvenc foci csapata mérkőzött egy győzelemre esélytelen, nevesincs senki csapattal. A meccs lényegében már az első fél órában eldőlt. A többi tizenöt perc és a második félidő sem hozott lényeges változást, már csak időhúzás volt. Kissé untatta már a foci, így elővette az újságot. A címlapon a tegnapi balesetről készült képek és cikk foglalta el a fő helyet. Ildikó még munka közben, csapzottan is gyönyörű nő volt. Figyelmesen olvasta a cikket, hátha valami lényeges információt még közölnek a doktornővel kapcsoltban. Csalatkoznia kellett. Akkor megmarad az a lehetőség, hogy mégis csak felkeresi a munkahelyén. Nem tudja a beosztását, így annak sem lenne értelme, hogy a kórház előtt várjon rá. A másnap nyugalomban telt. Katalint valószínűleg lehűtötte a pofon. Szerencsére nyoma nem látszott. Az idő gyorsan telt. Ebéd után már nem ment vissza az irodába. Útja egyenesen ahhoz a kórházhoz vezetett, ahol Ildikó dolgozott. Az információnál megkérdezte, hogy hol találja. A második emeleten lévő orvosi szobák között hamar megtalálta az Ildikóét. Bekopogott.

– Tessék! – hangzott belülről azon az édes hangon, amit János nem tudott elfelejteni.

Benyitott. Ildikó elkerekedett szemekkel, csodálkozva nézett a belépő férfira.

– Hát te?

– Láttalak  a minap a tévében és gondoltam felkereslek, persze ha nincs elenne kifogásod

– Gyere nyugodtan. De mi járatban. Tudtommal nincs gyereked, akit meg kellene vizsgálnom.

– Miattad jöttem. Annyira kellemes benyomást tettél rám, gondoltam találkozgathatnánk, beszélgethetnénk.

– Te most randira hívsz? – nevetett a nő.

– Valami olyasmi. – vigyorgott János.

-Hát jó. – adta meg magát a másik. – Egy óra múlva végzek. Ha addig nem gondolod meg magad, akkor megihatunk valamit a közeli bárban.

– Én egy vacsorában is gondolkodtam.

– Az még jobb. Most jelenleg úgy is kong a hűtőm, nem volt időm bevásárolni.

– Akkor három órára érted jövök.—és kisfiús vigyorral az arcán elköszönt.

Pontosan három órakor Ildikó beszállt a férfi kosijába. Korán volt még a vacsorához, így egy cukrászdába ültek be. A helyiségben kellemes zene szólt.

– Nagyon eltűntél a nyaraláskor—Kezdte a beszélgetés a férfi.

– Mondtam, hogy egy volt évfolyamtársam a környéken lakott és vele töltöttem az időt. Egy kicsit a szakmáról is szólt az a találkozó.

– De azt mondtad, hogy pihenni akarsz.

– Ember tervez, Isten végez. – nevetett a nő — Olyan tanulmányon dolgozik Szonja, ami pont az én szakterületembe vág és megkért, segítsek neki egy kicsit.

– Miért? Mi a te szakterületet, mire specializáltad magad?

– Alapvetően gyermekeket gyógyítok, mint már mondtam. Mellette azonban kutatásokat folytatok a down -szindrómával kapcsolatban.

– Miért olyan érdekes számodra ez a terület?

Ildikó az ablak felé nézett. Az utcán nyüzsögtek az emberek, mindenki rohant. Majd lassan a férfi felé nézett.

– A húgom is az volt.

– Volt?

– Igen, sajnos már csak volt. Egy éve halt meg szegénykém. Még csak nyolc évet élt.

-Úgy tudom, hogy magában a down– kór nem halálos betegség.

– Magában valóban nem az. De fellépett nála egy komplikáció. Az vitte el.

János figyelte a nő minden mozdulatát. Nézte, ahogy a szeme árulkodik a fájdalomról, ahogy a kezét ökölbe szorította. Rövid idő alatt sok mindent megtudott a nőről, a munkájáról, a családjáról. Mielőtt vacsorázni mentek volna, hatalmas sétát tettek a közeli parkban. Az idő nagyon gyorsan telt. Már tíz óra felé hajlottak az óra mutatói, amikor Ildikó megkérte a férfit, hogy vigye haza. Nagyon fáradt volt. Mielőtt a nő kiszállt a kocsiból, János felé hajolt és megcsókolta. Nem volt se hosszú, sem követelőző, de a jövő ígéretét hordozta magában.

-Holnap találkozunk?

– Holnap hatkor végzek. – majd kiszállt.

A férfi megvárta, amíg a nő a lakás biztonságos menedékében volt, csak utána indult útnak. A másnapi találkozást több másik is követte. Jól érezték magukat egymás társaságában.

Aztán eljött az az idő is, amikor Jánost már nem elégítették ki a séták, a beszélgetések, a csókok.

– Feljössz hozzám? – tette fel a kérdést.

Ildikó beleegyezően bólintott. Már ő is többre vágyott. Érezni akarta a férfi ölelését, hozzásimulni, szeretkezni vele. Az első aktus viharos gyorsasággal zajlott. Szinte tépték egymásról a ruhát, hogy minél közelebb kerülhessenek egymáshoz. Kis idő múlva zihálva, a kéj mindent elborító mámorában feküdtek egymás mellett átölelkezve. János keze azonban hamarosan újabb felfedező útra indult. Érezni akarta a nő bársonyos, puha bőrének minden négyzet-centiméterét. Keze elkalandozott a domború melleken, melyeknek bibói megkeményedtek, jelezve, hogy a simogatás nem maradt hatástalan. Aztán a kezek egyre lejjebb vették birtokba a nő testét. Végigsiklott a nő lapos hasán, majd egyre lejjebb. A pihékkel borított, nedves, lávaként izzó testrész már alig várta, hogy a férfi újra birtokba vegye. Nem tudtak betelni egymással. A nő keze pont olyan kalandos utat járt be a férfi testén, mint a férfié az övén. Ildikó volt, aki már nem bírta tovább és a férfi felé magasodva, ráült a meredező hímtagra. Lassan, óvatosan mozgatta a csípőjét, amivel lassacskán az őrület határáig izgatta a férfit. János, amikor már nem tudta elviselni azt a feszülést, amit a játék okozott az ágyékában, szorosan megfogta a nő csípőjét, és vigyázva, hogy ki nem csússzon belőle, maga alá fordította. Innen már ő uralta a helyzetet és gyors határozott lökésekkel juttatta el mindkettőjüket újra a csúcsra. Ildikó feje szédült a hatalmas extázistól, mintha ezer méhecske zümmögött volna benne.

– Gyere hozzám feleségül! – nézett a szemébe János.

– Biztos, hogy ezt akarod?

– Igen Ildikó! Te vagy az a nő, akivel szeretném leélni az életem, akivel együtt szeretném nevelni a gyerekeinket. Szeretlek.—és tartva a szemkontaktust válaszra várt.

A válasz egy forró csókkal együtt érkezett.

– Igen, én is ezt szeretném.

Még elhancúroztak egy darabig, mire végre elaludtak. Jánost már nem bántották a múlt emlékei. Túl lépett a fájdalmon, a csalódottságon, amit Szilvia és a viselkedése okozott. Végre olyan nőre akadt, amilyenre mindig is vágyott. Most már méltán lehetnek rá irigyek a kollégái. Katalin meg majd kiheveri, hogy nem ő lett a kiválasztott.

–Viszlát múlt! Köszöntelek új élet! – és szorosabban húzta magához Ildikót.

2017.11.24

 Írta : Varga Erzsébet

Fotó: http://gyerekcipokisokos.blogspot.com