Nógrádi Gergely, a világhírű kántor, neves író

– Keveset tudunk általános- és középiskolai tanulmányaidról. Hová jártál iskolába?

-Két remek iskolában tölthettem tizenkét esztendőt: az erős zenei képzésen alapuló zuglói Hunyadi János Ének-Zenei Általános Iskolában voltam kisdiák, majd az ország egyik legkeményebb középiskolájába kerültem a határszélre, a kőszegi Jurisich Miklós Gimnáziumba.

– Édesapád Nógrádi Gábor író szabolcsi származású. Neked mit jelent elődeid szülőföldje?

-Rengeteget. Két nap múlva például a Vidor Fesztiválon lépek fel Nyíregyházán, és a közönség soraiban ott ül majd jónéhány régi kedves barát, akik nemcsak a szüleimet, de a nagyszüleimet is jól ismerték. Szabolcsba tehát mindig hazamegyek.

– Már 16 évesen újságba írtál. Hogy kezdődött e hivatásod?

-Apám kisgyerekkoromtól fogva szorgalmazta, hogy minél többet írjak. Naplót vezettetett velem, cikkeket készítettetett, és ez egyáltalán nem volt kedvem ellen való. Az első nagy anyagom 16 éves koromban jelent meg egy nyugat-európai családi utazásunkról, ezután már sorra küldtem Kőszegről a különböző témájú anyagokat az akkori színes pesti lapoknak. De írtam kamaszként színdarabot a diáktársaimnak, szakmai tárgyú tanulmányt a reklám lélektani hatásairól, sőt iskolai újságot is.

– Számtalan újságban publikáltál. Emellett ötven körül van a megjelent könyveid száma. Mikor kezdtél el könyvet írni?

-Harmincéves korom körül. Addig operaénekesként jártam a világot. Azóta átlagban három könyvem jelenik meg évente.

– A klasszikusok újramesélve sorozat is a te ötleted. Hogyan fogadta a közönség?

-A projekt elindítása apám ötlete volt, de más országokban akkor már bevett gyakorlatnak számított az újramesélés. A spanyolok megmentették a Don Quijotét, amikor négy különböző ifjúsági korosztály számára átíratták. A németek Goethe Faustját mesélték újra a nyolc évesek számára. Benedek Elek, Erich Kästner, Móricz Zsigmond, Bródy Sándor, Kosztolányi Dezső, Szász Imre és mások számos regényt, vagy elbeszélő költeményt dolgoztak át. Mark Twaint az amerikaiak, Victor Hugót a franciák, a Robinson Crusoe-t vagy Shakespeare-t az angolok mesélték újra. A nyelv ugyanis folyamatosan változik. A ma már nem használt szavak, szófordulatok, mondatszerkezetek elijeszthetik a fiatalokat az olvasástól. Az idegen szavak, a régies vagy kifejezetten avitt fogalmazási mód, a ma már nehezebben követhető történetvezetés mind-mind akadályozzák a megértést. Hiába az iskolai ajánlott vagy a kötelező irodalmak, a gyerekek nem megszeretik a klasszikusokat és az olvasást, hanem megutálják. A klasszikusokra pedig feledés vár: a könyvtári statisztika szerint Jókai, Mikszáth, Móricz és többi nagy írónk könyveit már alig kölcsönzik, több magyar szerzőt (pl. Kemény Zsigmondot, Eötvös Józsefet) szinte már senki sem olvas. Vajon Jókai Mór miért járult hozzá örömmel 1893-ban, hogy néhány művét (például Az aranyembert, Rab Rábyt) átdolgozzák gyerekek számára? S miért írta át Móricz Kemény Zsigmondot, Kosztolányi pedig a saját regényét, az Aranysárkányt? A nagy íróink pontosan tudták, amit tíz éve sokan nem igazán voltak képesek átlátni. 2008-ban azt írták: istenkísértés újramesélni a nagy nemzeti klasszikusokat. Én pedig azt mondom: súlyosan tévednek, és a kulturális-oktatási vezetésnek, ahogy az boldogabb országokban történik is, teljes mellszélességgel az újramesélések mellé kellene állnia. A tudatlanság és a rosszul értelmezett nacionalizmus örök feledésbe száműzheti a klasszikusainkat! Tudja, számunkra, újramesélők számára mindig az ember, az olvasó a legfontosabb, nem pedig a mű vagy az írója. Én azt vallom: jobb, ha egy gyerek az újrameséléseket olvassa, mintha semmit sem olvasna, s úgy nőne fel, hogy nem tudja meg, ki volt Baradlay Jenő, vagy Bornemissza Gergely. Ezt persze ma már egyre több iskolában felismerik, és mostanra szárnyal a Manó Könyvek által felkarolt Klassz!-sorozat.

– Fáj, hogy a kulturális vezetés tíz éve nem áll mellétek-mögétek ebben az odaadó munkában?

-Ma egész iskolák teszik kötelezőkké a Nógrádi-féle újrameséléseket. Hogy ez az ideális megoldás-e a gyerekek klasszikusokhoz, egyáltalán olvasáshoz való visszacsábítására, arról lehet vitatkozni. De hogy a nem olvasásnál jobb, az nem lehet kérdés. Tíz éve persze fájt, hogy apámat is és engem is legszívesebben holtan láttak volna azért a munkáért, amiért apámnak – szerintem – Kossuth-díjat kellett volna kapnia (persze nemcsak ezért érdemelné meg). Ám ahogy a kőszegi Rajnis utcai napóra latin felirata hirdeti: Sanat animam mora, azaz Az idő gyógyítja a lelket.

– Albert Györgyivel is dolgoztál együtt. Milyen volt a közös munkátok?

-Egyszerre könnyű és nehéz. A halála után született, GYÖRGYI – Miért pont ő? című könyvemben erről is mindent pontosan és őszintén megírok.

– Zsidó hittankönyveket kezdtetek el készíteni. Hogy folyik a munka?

-Az első három iskolai osztálynak szánt három tankönyv már kapható, s magas szintről ígérettel bírunk a negyedikeseknek, ötödikeseknek és hatodikosoknak szóló tankönyvek finanszírozását illetően.

– Sokat beszéltünk az írásról, de te kántor is vagy.  Mikor kezdtél el énekelni?

-Szüleim elmondása alapján előbb tudtam énekelni, mint beszélni, ráadásul kétéves koromra ötven népdalt fújtam kívülről. Ennek ellenére hosszú és kacskaringós út vezetett a Frankel Zsinagóga kántori pulpitusáig.

– Hol léptél fel eddig a nagyvilágban?

-Négy kontinensen, New Yorktól Tokióig.

– Gyönyörű orgánumod van, a zsidó Pavarottinak neveznek. Szerettél volna Pavarotti lenni?

-Nem. De volt olyan énekes a huszadik században, akivel szívesen cseréltem volna hangszalagokat. Pavarotti megkerülhetetlen ikonná vált, véleményem szerint azonban még a kortársai között is volt nagyobb tenorista, és most nem Domingóra gondolok. Mondom ezt úgy, hogy tizenöt éve könyvet írtam Hogyan csináljunk Pavarottit? címmel.

– Nemcsak író, kántor vagy, hanem férj és apa. Kellett tanulod ezeket a szerepeket/ feladatokat?

-Szülőnek lenni talán a legnehezebb hivatás. Éveken át készülni kellene rá. Kár, hogy az iskolákban elképesztő mennyiségű felesleges információval tömik tele a gyerekek fejét, miközben az olyan elementáris és létfontosságú kihívásokra nem készítenek fel, mint például a gyereknevelés, a pénzzel való bánás, vagy az önmegvalósításhoz elengedhetetlen kreativitás.

– Hogyan kezeli a család, amikor távol vagy tőlük, mert külföldön vagy?

-Ma már könnyebben. Gyerekeink immáron gimnazisták, és balettművész-balettmester végzettségű szigorú feleségem, mint valami modern kori sokkarú Siva, viszonylag gyakori távolléteim alkalmával is remekül egyengeti a család útját.

– Az utóbbi fél évben sokat változott a külsőd. Tudatosan fogytál le?

-Tavaly december 1-én elhatároztam, hogy augusztus 8-ra lefogyok 50 kilót. Augusztus 8-án volt esedékes ugyanis a huszadik házassági évfordulónk, és amikor a feleségem megismert, (az Operettszínház bonvivánjaként) hetven kilót nyomtam. A súlyom aztán a megismerkedésünk utáni két esztendőben 146 kilóra gyarapodott. A vállalást végül már májusra sikerült teljesítenem, öt hónap alatt ötvenöt kilót dobtam le – az ehhez vezető extrém tortúrát azonban senkinek sem ajánlanám, noha pusztán az étkezésemen változtattam radikálisan. A módszert talán megírom a közeljövőben egy könyvben, bár nincsenek titkok, ráadásul a neheze csak most jön: megtartani a jelenlegi súlyomat.

– Ismert, elismert ember vagy mire vágysz még az életben?

-Húsz évet adnék az életemből annak, aki elárulná, hogyan lehet megállítani az időt! 

Írta: Patak Gábor Gaba

Fotó: Ritter Doron