Borcsa mama története

A patics fal friss mészillattal itatta át a konyhát. A kemence már századok óta állt a konyha ezen sarkában. Lelkes, hozzáértő parasztok készítették, hogy a kenyér és a finom lángos is megsüljön benne. Ebben a régimódi életbe születette bele Borcsa mama is. Hideg téli este volt már. Leült a megszokott székére és onnan figyelte, hogyan fő meg a lábosban a káposztás paszuly. Eszébe jutott, hogy édesapja nagy kedvence volt és, amikor az első világégésből hazatért ezt főzött neki először az akkor 12 éves lánya. Ahogy eszébe jutott ez a régi történet könnyes lett a szeme. Szülei már eltávoztak az élők sorából. Gyerekei más vidéken élnek, mert a megélhetés nem biztosított. Nincsenek gyárak, csupán a Tsz működik. Ám fiainak más jövőt szánt a teremtő. Diplomásak lettek. Özvegyként egyedül nevelte őket. Borcsa mama így magányosan, megőszülve ücsörgött a régi dolgokat felidézve önmagába. A rántás majdnem odaégett, mert szemeiből patakzottak a fájdalom könnyei. Nem volt egyszerű az élete. De mert az istenfélő hitet megtanulta, így mindig reménnyel tekintett a holnap elé. Már félig kész volt a jó füstölt hússal készült étel, amikor a fa elfogyott. Gyerekként szedte a rőzsét amikor a kemencébe be kellett gyújtani és leste a kenyér dagasztását. Most pedig ül, üres kasitája előtt, amit még a cigány Jóska font neki pár éve. Igen jól megfonta, mert erős, strapabíró. Csak az idős nyolcvanas évei közepén járó nénike már nem bírja. A fát kisbaltájával aprítja, bele-bele roskad a háta, de ha nem akar megfagyni akkor kell az a tuskó, ami széthullik, ha rácsap az életlen baltával. Nincs éle már, elkopott, mint az öreg csontjai. Két cicája mellette, egyik kényesen melegszik a kemence előtt, a másik a karjába bújva. A kisebbik szeretetreméltóbb. Neki adja szeretetét,mit távolban élő unokáinak nem tud. Kevés a buszjárat, nagy a távolság. A fekete vonat egy napi út után ér oda, hogy magához szorítsa unokáit. A kedvenc széke mögött az ágy, melyen első gyermekével vajúdott és melyen apja lehunyta szemeit örökre. Ott állt apja halálos ágyánál és nem felejti azt a szemet, melyben minden bele volt írva. „Lányom! Hitben élj és küzdj az életben, mert megéri!”- olvasta apja szemeiből, mielőtt az elengedte a földi világot és lelke szárnyra kélt a mindenható felé vezető grádicsokon. A pokrócot még ő szőtte a rongyokból. Az esztováta soha nem volt a kedvence. Nem szerette a motolla rezgését, valahogy mindig rossz élmény kerítette hatalmába, mikor ezt kellett csinálnia. De muszáj volt és legyűrte kínját és szőtte a szőtteseket, hogy házuk díszesebb legyen és be tudják takarni az ágyat, amiből a szalma már régen kifogyott. A káposztás paszuly már majdnem kész volt, mikor fekete kendője mögött arca elfehéredett, elfáradt, álmos lett. Ám felriadt, amikor a fedő leugrott a lábasról és a frissen döngölt földre huppant. Lassan felállt székéből, mely már erőteljesen nyikorgott és a helyi asztalos remekműve volt az 1800-as évek végén. Megöregedett, vele együtt. Odébb tette a vacsorát, nehogy leégjen, de már nem evett. Jól lakott az emlékekkel és a cica bújó, doromboló szeretetével. „Majd holnap eszek, ma már ettem.”- mondta félhangosan a háziállatoknak, mert ugyan ki figyelne rá, hisz öreg, magányos és nem pászol a mai fiataloknak, ha egy nagymama ott sertepertél a házkörül. Visszaült a kemence oldalához, már a fáért sem ment ki. Elmerengett, amikor petróleumért szaladt a szatócshoz és Klein bácsi aranyfogával rámosolygott. Mindig megijedt. Azóta már nem fél. A szalmatetős ház biztonságot ad és várja, hogy valaki egyszer bekopogjon és beszélgessen vele. Várja a képeslapot a gyerekek nyaralásáról. De addig ül és hallgatja a messze zúgó Tisza lágy hangját és várja, hogy ha már nagyon elfáradt teste, akkor neki szóljon a gulácsi Rákóczi harangja, mely akkor is megkondul majd, ha a kemence leborul, ha a folyó kiönt és az ő lelke már odafenn lesz.

Taksony, 2018. július 26

Írta: Patak Gábor Gaba

Olajfestmény Jenei Zoltán munkája