Egy gulácsi nóta története

A falu prímása épp bandukolt. Már a nap is felkelt álmából, de az idős cigány még csak hazafelé tartott a bálból. Fáradt volt elhúzta mindenkinek a kedvenc nótáját. Hegedűjét is megviselte az egész éjszakán át tartó muzsikálás. De a szomszéd falu népének annyira tetszett a zenéje, hogy a vonó egy pillanatra sem állt meg.  Hajnalban azonban véget ért a mulatozás és büszkén indult a pár kilométerrel odébb lévő lakhelyére. Átkelt a Kőris erdő szélén, ahol már csicseregtek a madarak. Milyen szép nótát lehetne belőle írni- gondolta a vénember.  Elővette hangszerét és próbálta utánozni a madarak füttyös énekét. Nem jött az ihlet, valahogy a nehézséges nyavaja ült rá a gondolataira.  Ment az úton és ahogy az Istennek házához ért egy gólya szállt felé. Mivel elég nagy suhogással jött a kelepelő, így felnézett az ég kékjére. Ekkor kondult meg a harang, ami hírül adta, itt a reggel. De a roma temperamentum csak ekkor kezdett igazán előbújni.

Elmúlt a fáradtság, hisz még a Halvány partján álló viskójához jó félórányi gyaloglás volt hátra. Szomszédjai már vetették a vályogot, mire hazaért. A hegedűjét a mulatság után mindig letette maga mellé. Ám most nem jött álom a szemére, pedig már két napja ébren volt. Leült kis szalmával bélelt dikójára. Összehívta a családját. Az asszony épp akkor vette ki a kenyeret a kemencéből, megtörte és a pulyák, ahogy ették a gyenge zsíroskenyeret, ő neki kezdett játszani.

Soha nem játszott a bálok után. Nézték is mi lehet vele? Elmondta mi történt vele az erdő mellett, hogyan szólt rá a harang zúgása. S végre az ihlet összerakódott és megszólalt a dal, ami szívéből jött, melyben hordozta ősei kincsét, és szája énekre hangolódott, azon a nyelven, amit anyanyelvének érzett.

Így jegyezte le egyetlen írástudó gyermeke a dalt:

„Itt születtem a Halvány zsombékos partján,

Népünket Isten tartotta mindig  karján.

Ha süt a nap, nékünk az is boldogság,

Miért van  földön oly sok gonoszság?

 

A gulácsi harang nekünk is megkondul,

Felettünk az ég mégis  sokszor beborul.

Szól a hegedűm, akkor is ha nincs étel,

Miért van bennetek irántunk kétely?

 

Egy Isten szült minket is a Beregi tájra,

Jézus minket is elhívott abba a nyájba.

Bőrünk ki nézi, hogy fekete vagy fehér?

Legfontosabb, hogy tisztességes ember legyél!

 

Szólalj meg száz éves hegedűm, mond el Gulácson,

Mától mindenki örömittasan, úgy járjon:

Nincs különbség közted és köztem,

Mert minden ugyanonnan jöttek.

 

Nem személyválogató a Jóságos Atya,

Nem kérdezi soha, hogy roma vagy magyar.

Egyet kérdez mikor elé fogsz állni

Tudtál-e emberként mindig helytállni.

 

Egyformán esik ránk az eső, fúj a szél

Ugyanolyan fehér és és hideg a tél,

Egyformák vagyunk férfiak és asszonyok,

Legyen velünk boldog a ti napotok.

 

Áldással fogadjuk egymást míg élünk,

Mi tőletek csupán ennyit kérünk,

szeressétek a mi hányattatott népünk,

míg majd a Teremtőhöz végleg megtérünk.” 

Írta: Patak Gábor Gaba 

Szén grafika: Jenei Zoltán műve