30 éve halt meg Gobbi Hilda

1913-ban született Budapesten. A gimnázium után a putnoki Gazdasági Felső Leánynevelő Intézetbe járt, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem Botanikus Kertjében gyakornokoskodott. 1932-ben került a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Úgy tudott beiratkozni, hogy a keresztanyjától kapott 2 pengőt, amivel nyert. Bajor Gizi cipőit hordta, vízhólyagos, vérhólyagos lábbal járt mégis elvégezte a főiskolát és diplomázása után a Nemzeti Színházhoz került. 1960 és 1970 között a  József Attila Színházban, 1971-től 1982-ig megint a a Nemzeti tagja lett,  majd 1982-től haláláig a Katona József Színház tagja volt. Apjával számtalan zsidót mentett meg. A háború után két kezével építette a színházat. Az ő kezdeményezésére jött létre a Bajor Gizi Színészmúzeum, a színinövendékeknek a Horváth Árpád kollégium, az idős színészek számára pedig a Jászai Mari és az Ódry Árpád színészotthon. A rászoruló színészeket segítette. Nyíltan volt leszbikus, mindig vállalta önmagát. Hatalmas dohányos hírében állt. Szerepeiben kimagasló volt. Ezért is kapott különböző díjakat, köztük 1949-ben a Kossuth díjat. Ki ne emlékezne rá a Szabó családból ami a rádióban ment vagy a Mágnás Miska, Egri csillagok, A veréb is madár című filmekre. 

Örököse nem volt, már életében is jótékonykodott. Végrendeletében vagyona egy részéből hozták létre az Aase-díjat.  A Nyaralóját alkotóház céljára ajánlotta fel. Tiszteletére alapították meg a Gobbi Hilda Díjat a pályájuk delén túl lévő, korábban nem díjazott színészek számára.

Bár az új Nemzeti Színházat nem láthatta, de jótékonysági rendezvényekkel pénzt gyűjtött egy új színházra még életében. A mai Nemzeti Színház parkjában 2002 óta áll Párkányi Raab Péter alkotásaként egy róla mintázott ülőalakú szobor. 1982-ben megjelent “Közben… című könyvének egy részlete: ..Félek a haláltól. Majdnem mindig félek. Csak a temetőben és Visegrád Szent György puszta Áprily Lajos völgyének bányájában nem… Egy morzsányi biztonságot a halálfélelem ellen csak a természet nyújt – ha nyújt! Ebben a bányában talán felépí­thetném gyerekes, de mégis olyan nehezen felehető ifjúkori álmomat: a Néma Vágyak Templomát! A bánya köveiből egy kis épület, belül fehérre meszelve, hófehér padokkal; a főfalán egy mosolygó, nevető Krisztussal – mert nem hiszem, hogy Megváltónknak nem volt az emberek számára mosolya. Az ajtó nyitva lenne – mindenkinek. Embernek, őznek, rókának, sündisznónak. Templomom egyetlen szertartása a gondolat lenne. Csak ülnénk itt a padon, és néznénk a sziklafalat, amely örökké volt, és – ha semmi nem jön közbe – talán örökké lesz. 

…A legijesztőbb, hogy lassan-lassan eltávoznak a tanúk. Elmennek, s magukkal viszik életünk egy-egy korszakát – homály fed bizonyos eseményeket, amiket már soha senkitől nem kérdezhetünk meg. Távozásukkal a mi életünk is elvékonyul, üresebb lesz, de fakóbb, valószínűtlenebb lesz a kor is – a múltunk -, amiben éltünk és játszottunk; ki-ki a maga szerepét…” Eltelt 30 év mióta elment. Rohannak az évek és fogynak a valódi, ízig-vérig színészek. 

Írta: Patak Gábor Gaba

Fotók: kozterkep.hu, nlcafe.hu. sztarklikk.hu