Örökké élünk

Talán nyolc-kilenc éves lehettem, amikor a kis házunk szobájában műanyag kádban fürödtem. A fekete-fehér képernyőjű televízióban épp Kovács Erzsivel volt egy interjú. Fürödtem és néztem a műsort, mert már akkor is érdekeltek a hírességek. Egyszer csak az elmúlásról is szó esett. Ekkor eszeveszetten kirohantam anyukámhoz a konyhába és azt kérdeztem: “Anyu ugye mi nem halunk meg soha?!” Erre anyukám -aki akkor még alig volt 27 éves- magához húzott és azt válaszolta, hogy nem. Teltek az évek és egyre többen elmentek a családból, szomszédok, kedves tanárnéni. Hittanra járva a tiszteletes néni elmagyarázta az örök élet lényegét, már, amit fel tudtunk fogni akkor gyerekként. A televízióban pedig sok-sok műsor volt már, ami a halál utáni életről szól. Aztán a sors úgy alakította, hogy a híres énekesnő temetésén a Kerepesi úti sírkertben én is ott voltam. A ravatalozóba nem mentem be, mert zsúfolt volt. Amikor kihozták a hamvakat tartalmazó urnát a Lázár fivérek és Terry Black-kék mentek a gyászmenet élén. Majd az énekesnő, akivel mentem, behúzott engem az urna mögé, hogy mi is menjünk a szórás helyszínére. Így láttam pár méteres távolságból a legendát, akinek hamvai egy urnában pihentek, majd a vízsugár szórta szét a temetőkertjében. 

Azóta eltelt pár év, pár temetés is, ahol megadtam a végtisztességet az elhunytnak. Nagyapám temetésekor öt éves voltam, oda nem engedtek el. De két nagymamám nyitott koporsóját láttam és utolsó kívánságát is teljesítettem. Az egyik legmegrázóbb unokatestvérem temetése volt, aki 17 évesen fulladt bele a Tiszába és az én 18. születésnapomon temették. Így lettem nagykorú egy koporsó árnyékába.  A halotti toron sem tudtam enni. S közben láttam a rokonság, hogy eszik, mosolyognak, jóízűen falatoznak. Láttam a két-három éves unokatestvéreket, ahogy büszkén nézik őket szüleik, hogy milyen ügyesek. Úgy éreztem, mintha nem is egy temetésen lettünk volna pár órája.

Aztán tavaly egy hatalmas lelkész temetésén voltam. Nyugalmat árasztott az egész szertartás és az azt követő szeretetvendégség is. A gondolatok, érzések ennyi éven át kavarogtak bennem. Van öröklét?  Vagy elmegyünk és aztán lekapcsolják a villanyt örökre. De az nem lehet, mert, akkor mi értelme itt jónak lenni, mi értelme megszületni? Számtalan érv, kérdés. A bizonyság Krisztus halála, ki feltámadt. De ez olyan rég volt, hogy kézzelfoghatóbb remény kell nekünk. A lelkész temetésén kaptam meg a választ. A földi életből való elköszönés után kezdődik csak az igazi élet. Ez a tiszteletes életével a bizonyíték, hogy van odaát. Nehéz ezt elhinni a ma emberének, de hitünknek erősnek kell lennie. 

Az ateistáknak még nehezebb ezt “bebizonyítani”, de minden tudós hívővé vált halála előtt. Talán, ha eleve hitben élnénk még jobb lenne. Az élők siratják az eltemetteket, de azok emlékként évtizedeteken át még itt maradnak. A hírességek, történelmi írások megemlítettjei pedig századokon át, évezredeken keresztül beíratnak a földi történelembe. 

Van öröklét, így amit ma teszünk úgy tegyük, hogy azzal mind elszámolunk. Az élet pedig olyan csodálatos rendező, hogy mindent visszaad és visszavesz. 

Írta: Patak Gábor Gaba

Fotó: slideshare.net