Végső búcsú édesanyámtól

2002-öt írtunk, amikor lelke angyalként eltávozott. Elszállt, ahol egy fájdalommentes élet várta, a Mennyország már nyitotta neki kapuját. Könny-gyöngyök gördültek szemem sarkába. Vigasztalhatatlan voltam, arcomat két tenyerembe temettem. Emlékképek cikáztak fejemben, gyász elsorvadt virága költözött szívembe. Közöny árnya borította be megárvult lényem. A külvilág megszűnt létezni körülöttem, csupán vegetáltam, boldogságom kútja végleg kiapadt. A szomorúság helyét a bánat foglalta el. Édesapám volt a lelki támaszom, no meg az írás.  Kudarcok edzették lelkem, sikerek újabb sikerekre ösztökéltek. A sors szele kíméletlenül dobált engem, erős voltam, újra és újra felálltam, folytattam utam. Édesanyám tekintete belém ivódott, arca emléke évek során semmit sem fakult. Velem tartott, jóban-rosszban, szívemben hordom Őt. Hangját  a tavasz, kacaját a Nap sugarai, járását, tartását a pipacsok tánca  idézte.  Zöld szemeit az égbolt sötét bársonyleplére tűzte az éjszaka.Néha sírásba fojtottam bánatomat, tollam könnye megénekelte szívem fájdalomhimnuszát, amit emlékére írtam: 

Nélküled!

A fájdalmam szavait 
karcolta a tél puha 
hóba, ködtakaróba 
keze gondosan 
becsomagolta. 
Jégcsap könnye 
sajátoméval egyesült, 
tar fa ágán szomorúságom 
ült. Két szemedet látni véltem 
csillagos éjszakán, mintha 
Te lettél volna a Hold, ami mosolygott 
rám. A kibuggyanó forrás 
nevedet csobogta, langy 
karjait gyengéden 
derekad köré fonta. 
Selymes hangod fülembe 
még mindig csengettyűként cseng, 
lelked éneke nekem dalos 
pacsirtaként zeng. Szíved 
enyémben örökké dobog, 
énem ettől nagyon boldog.

Gyerekként mindig ő volt számomra a mentőöv, rám fonta szerető karjait, öle fészkében álomra hajthattam kicsi fejemet, puha mellkasa párnaként melegített. Télen együtt hógolyót gyúrtunk, hóembert készítettünk, nevetésünk megszökött meleg leheletünkkel.  Tavasszal hóvirágot szedtünk, csokrot készítettünk belőle. Kint a kertben rügyfakadás indult néma csendben. Előmerészkedő napfény széles mosolyt festett képünkre. Madárcsicsergés vegyült harkály kopácsolásával. Nyáron kifröccsent szánkból ízletes, lédús alma leve, héja fogunk közé beékelődött. Rohantunk zabolátlanul, mint az istállóból kiszabadult  ménes. Talpunk falta a végtelen utat, lábnyomaink földbe préselődtek. Szívünk vadul dobolt, tüdőnk majd kiugrott a helyéről, pulzusunk szaporán verte az ütemet, izmaink megfeszültek, lélegzetünk elhagyott bennünket. Ősszel avarpaláston lépdeltünk, a fák levelei erőteljesen hullottak, rozsdás színbe öltöztek. Ködoszlopnak ütköztünk néha-néha, hajnali harmat kézfejünkre telepedett. Az erdő nekünk elsírta bánatát, a nyár melegét hiányolta. 2017 van immáron, nincs olyan nap, hogy gondolataim ne terelődjenek felé, csodás személyiségéből én is kaptam, galamb lelkét megörököltem. Tizenöt év hosszú idő, de olyan mintha tegnap történt volna, hogy jobb létre szenderült. Hiányát semmi, senki sem pótolhatja, emléke sejtjeim lakója. Mindennap egy próbatétel, de az a tudat, hogy velem van kiszínezi a szürke hétköznapokat. Lénye belém szőtte magát, segít erősnek lenni, bátorságot ad nekem, ha elgyengülök. E versemmel  köszönök el tőle:

Végső búcsú

Ó, Drága Édesanyám, szerettelek Téged,
életedet bennem tovább éled.
Imára kulcsolom kicsiny kezeimet,
Rád gondolva lehunyom szemeimet.
Gyászom sebet mar lelkembe,
tátongó üresség keletkezik szívemben.
Elmentél, boldog gyerekkorom derékba tört,
elvett a sors tőlem, ez meggyötört.
Álmomban együtt játszom újra Veled,
soha el nem engedem emléked.

Budapest, 2018 május 1.                                   

 Szedő Tibor

Fotó: pexels.com