Epilógus egy tehénhez

Egy ilyen fennkölt cím túlontúl nemes és fenemód zavaró lehet a jámbor olvasó számára, elvégre csak egy tehén lenne a főszereplő, egy  közönséges, szelíd marha… Nem jobb, nem szebb és nem különb a többinél. Hanem, volt egy értékes adottsága, mely az öreg Virágot a többi hétköznapi tehéntől megkülönböztette: A miénk volt, Hozzánk tartozott. Családtagnak számított. Eme becses tehén-dinasztia első tagja a II. világháború végén érkezett Szentegyházasfaluba, annak is a Templom mezeje melletti Csorgós utcájába. Ínséges idők jártak akkortájt, s nagymama, 21 évesen, árván és egyedül, házuk leégve, két kicsi gyermekét a háborúban eltemette,  hites ura – ha él még ugyan-, orosz fogságban, s még ennek tetejébe, az oroszok, akik nem hordtak konyhát magukkal, még azt a megmaradt szomorú tehenet is elhajtották…

A szívós menyecske útnak indult hát, azzal a konok, kemény elhatározással, hogy új tehenet hoz a házhoz, s egészen a Gyímesekig gyalogolván, valahol Felsőloknak fenyvesekkel körülölelt zúgjaiban, kinézett magának egy szemrevaló, csinos tehenet, s azt  úttalan utakon, zegzugos erdei ösvényeken, a Csíki havasokon és a Hargitán keresztül, szépen hazavezette.1946-ot írtak akkor, amikor nagymama, Szent Mihály havának 24-ik napján, hosszú út után, fáradtan, tehenestül, bekanyarodott a pitvarba. Hites ura, Antal, aki megsebesült a fronton, aki felől levél sem érkezett hónapokig,  akinek holt hírét hozták haza, Nagytata ott várakozott az udvaron. Hazatért.

Hát, így került Virág az életünkbe. Egy, a háborúban széjjeltört élet romjainak új kezdetén, s ahogy szaporodni kezdett a családi fészek, úgy a derék Virág is minden áldott esztendőben borjadzott egy egészséges, életrevaló kicsi Bimbót. Mert mindig Bimbónak keresztelték az új jövevényt, aki aztán, öregedvén, szintén Virág névre lett érdemes, s amikor édesanyám férjhez ment, a kelengyével megrakott, cifrán feldíszített lakodalmas szekér mögött, ott ballagott az öreg Virág unokája, a csinos, fiatal Bimbó. Utódja nem lehetett más, mint Virág, aki végig kísérte gyermekkorunkat, s úgy szerepelt az életünkben, mint egy Tanú. Hallott boldog vigasságot, hallott kárhozatot és veszekedést … Jelen volt keresztelőn, esküvőn, temetésen … mert ő akkor is szófogadóan indult a csordával reggel, és hűségesen érkezett este… Őt akkor is gondozni, megfejni kellett, amikor  feje tetejére állt a világ, s reánk zuhant az Isten keze. Mígnem, az emberi élet sorcsapásainak kiszámíthatatlan következményei nyomán, az éppen asszonykorban levő Virágot megvette Gaál András, nagygazda. Édesanyám, Klári, csüggedten kísérte végig az udvaron, Virág pedig még utoljára megállt, s evett a fűben mosolygó hullomás almából…  Anyám a szemével kísérte, s addig állt a kapu előtt, míg Virág, új gazdájával, békésen eltűnt a kettős kereszt kanyarulatában. S akkor neki dőlt sírva a kapufélfának.

Tudtuk, hogy jó helyre költözött, és úgy tűnt, el is felejtettük. És akkor jött a nyakleves! Termés-napra ébredtünk aznap, ennek méltó fogadására készült lázas igyekezettel édesanyám, s igen az egész falu népe, mert Szentegyházasfalu gondoskodik az egész esztendőre bőségesen elegendő egyházi és kulturális ünnepek olyan sűrű ünnepeléséről, mintha egy  öregasszony Rózsafüzére, s annak minden egyes gyöngye egy, a századok óta gondosan megőrzött és megtartott szent ünnep lenne, melyet évről évre, újra és újra végig imádkozik, végig sír és vigad a falu életerős, kemény népe. S még a nap is szebben süt le ilyenkor. Mert ha az Istenadta nép húsvéti határkerüléskor, búzaszenteléskor, Úrnapi kikerüléskor, kortárs találkozókon és számtalan rendezvényen népviseletben tiszteli meg az Istent és az életet, amikor a fiatalság Szüreti Csőszbál alkalmából szekerestül, lovastul, rezesbandával és népzenével végig táncol a falun, hát akkor a családi fészekalja bőséggel szaporodó aprónépének is illik követni a a hagyományokat.

Evégett a Termésnap nem egyéb, mint az óvodásoknak népviseletbe öltözött bájos csoportjának szekeres felvonulása, hogy a mennyben lakó Jóisten is kacagva nézzen le a csetlő-botló ember-palántákra, Akinek a maguk ártatlan buzgalmával köszönik meg az áldást. A férfinép pedig, az útszéli határkereszteket fenyő csemetékkel feldíszítvén, míg a rózsafüzér-társulatokba csoportosult asszonynép kürtős kalácsot, házi kenyeret süt, teát főz, sürög-forog lelkesen, hogy minden szeren megvendégelhesse a szekeres ünnepi gyermekmenetet.

Hogyne lenne öröm! Amikor a falu egész népe szegrő-végről rokonságban áll egymással, mert mifelénk hetedíziglen tartják a rokonságot, amellett pedig igen komoly szerepe van a komaságnak, mely múltban gyökerezik, hogy jövőt építhessen és szaporodjon a nemzetség, s hogy régi jó cimborák, katonatársak találkozhassanak, a baráti, rokoni kapcsolatokat erősítendő.

A keresztgyermek – keresztszülő kapcsolata igen sokrétű, és nem csak ők vannak jelen egymás életének fontos állomásainál, hanem a mögöttük levő családtagok is. Sírig tartó kapcsolatok ezek, melyek túlmutatnak az anyagias világon, és az élet múlandóságán. S még  a későbbiekben is, síron túl is ott vannak az elvarratlan, láthatatlan szálak, nagy eseményekkor, mint lenne szó esküvőről, temetésről, még azok is jelen vannak láthatatlanul, akik már meghaltak, mert a komáknak, komatársaknak, keresztkomás barátoknak utódai ismerik, tudják, és teljesítik a kötelességüket.

S ha már a dolgos, poros hétköznapokban már egy kerek hete nem történt semmi  említésre méltó, valahányszor alkalom adatik találkozásra, legyen az éppen a Termésnap, vidám örömmel koccintanak a férfiak, szaporán pereg az asszonynép nyelve, köszöntik a szekereken ücsörgő aprónépet, akik egytől egyig rokonok és keresztgyermekek.

Erős szálak fűzik eltéphetetlen kötelékké a népet, ott sertepertél komámasszony szomszédja, szomszédasszony komája, rokonok szomszédjai, szomszédok rokonai, mintha egyetlen hatalmas családfa tagjait gyűjtötte volna össze a Jóisten, s hirtelen úgy megszaporodnak a komák, mintha a falu népe  egész életében nem tett volna egyebet, minthogy minden áldott esztendőben napestig valakinek a gyermekét keresztelje.

Édesanyám is élesztőt futtatott, kürtős kalácsot sütött, s az ott ténfergő macskánkat, kicsi kislányt egy elegáns oldalrüszttel ki penderítette a konyhából. És egy macska jogai miatt, a megszokott Anya – leánya veszekedés kapcsán, édesanyám, az anyai nyaklevesek avatott szakértője, egy pontosan irányított, sikeres lendülettel akkora nyaklevest suppantott a nyakszirtemre, hogy messze zengett a szeptemberi délutánban, s Kucuka, öreg kutyánk felriadt az ólban.

Megérdemelt nyakleves volt, igazán.

De ki az, aki ezt szó nélkül eltűri? Kiváltképpen, ha nincs is igaza?Mert én ezzel az ádáz haraggal robogtam végig a verandán, végig az udvaron, s akkora örök haraggal téptem fel a kiskaput, majdnem markomba tört a kilincse… A kapu előtt pedig, békésen várakozva, mint aki rokoni látogatásra érkezett, ott ácsorgott az öreg Virág. Ha próbált valaha valaki megállítani egy befele igyekező, elszánt tehenet… mert az öreg Virág, ahogy a kapu kitárult, beindult nyugodtan, s az udvaron, a régen megszokott otthonos meghittséggel, szófogadóan enni kezdte a fűben a hullomás almát. Aztán be ballagott a pajtába.Én csak álltam, sután, édesanyám pedig, mint egy kíváncsi fürge ürge, fejét az ablakon kidugván, s a helyzetet meglátván,

-„ Virág! szent Isten, Virág hazajött! „ – s rohant édesanyám, csak úgy lobogott az otthonkája csücske, friss sarjút hozott lihegve, szaporán vette elő a régi fejő sajtárt, mosta és szárazra törölte a tehén tőgyét, cipelte a régi fejőszéket, s ahogy a frissen sercegő tej sugara lassan bele fulladt a keletkező habba, én csak néztem őket, át öleltem Virágnak azt a legelőszagú, tehénszagú vastag nyakát, s olyan keserveset sírtam, amilyent csak ritkán sírhat az ember életében.  Mint egy nagytakarítás, olyan volt.Másnap reggel jött a gazda,  Virág pedig ismét fel eszegette a fűben mosolygó hullomás almát, s ahogy jött, úgy elment.

Aztán, egy évvel később, édesanyám hívott, Skypeon. Mert a hírek gyorsan terjednek a faluban, nincs az a Facebook, mely hatékonyabban közvetítené a mindennapi eseményeket, Gaál András nagygazda erdei pajtájára rátört a medve. Éppen a mi Virágunk kicsi Bimbóját szemelte ki magának, S az öreg tehén, akinek pedig  senki nem magyarázta meg az önfeláldozó anyai gondoskodás kódexét, De aki anya volt, még akkor is, ha csak egy tehénről volna szó. Valami ősi, megmagyarázhatatlan félelmetesen erős anyai ösztönnel védte meg a borját, s addig bőgött, rúgott, szarvával döfködött, míg a felbőszült medve, elfeledve a reszkető kicsi Bimbót, minden haragjával támadt rá az öreg tehénre, s azt úgy meg tépte, farát le hasította rettenetes karmaival, hogy a hűséges, önfeláldozó vén tehén belepusztult.

-„ Látod-e, te Edit”- zárta mondandóját édesanyám, – „  Akkor,amikor úgy megsirattad, bizonnyal azért jött haza az öreg Virág, hogy tőlünk elbúcsúzzon! A két szarvát elhozta nekünk a gazda. Egyiket dédinagymama vén kredencében őrizgetjük, másikat cifrára faragta Újvári Feri, s valahányszor eszembe jutna bort tölteni bele, ott van láthatatlanul az öreg tehén, s édesanyámra gondolok: Isten tartsa meg nekünk Őt, még sokáig!

Írta: Ambrus Edit