Taksony diója – monda a középkorból

Árpádnak sok unokája született. Örült is neki a magyarok fejedelme, hiszen az új hazában szükség volt az újjonnan érkező nép szaporodására. Egyik unokája Taksony nevet kapta szerető szüleitől. E kis játékos nebulóból aztán a magyarság fejedelme lett felnőtt korában. Itt kezdődik a história, mely ezidáig rejtve volt a világ elől. Sem Anonimus, sem Kézai Simon kézzel írott munkája nem tudósít e legendáról, mert a nép apáról fiúra terjesztette és így nem fogott rajta az idő vasfoga, hiszen papírra lejegyezve nem lett.

Taksony a nagy kalandozó hadjáratokban hitt. Egészen Itáliáig vonult seregével, ahol egy alkalommal Berengár király tíz mérő pénzt adott neki. A számolásról híres vezér leült a seregével és a sikeres hadjárat után jutalmat osztott nekik. Egy-egy zsák aranyat adott a legkiválóbbaknak. Igenám, de az egyik katonájának gyereke beszökött a nagy osztozkodásra. Taksony észrevette a kis bujdusót és magához hívta. A félszeg gyerek odalépett a magas trónon ülő méltósághoz.         Mit keresel itt fiam? –kérdezte a fejedelem.

         Felséges uram én katona akarok lenni.

         Katona? Nem vagy te túl fiatal?

         Hová vagyon az kifüggesztve, hogy nem lehet egy ifjú katona?

Gondolkodott a válaszadás előtt a mi fejedelmünk. Törvényünk nincs rá, hogy ki mikor válik katonává- gondolta, hát imígyen szólt:

         Na idefigyelj kislegény – nézett körül Taksony- itt ez a dió, ha ebből édességet csinálsz katonává válhatsz. Napnyugtára várom.

Az ott lévő katonák, akik épp a győztes csatából jöttek, kicsit elmosolyodtak. Ebből édességet készíteni? Kezdeti mosolyuk röhögésbe torkollott. A mi kis hősünk azonban azt felelte:

         Hadjárataink hős királya  mire a nap nyugodni tér színed elé járulok Felségednek.

El is ment a gyerek, s az osztozkodást továbbfolytatták a sereg tagjai. Közben azért egyesekben motoszkált a gondolat, hogyan is lehet ebből a kemény kis vacakból édesség? Ugyanis nagyon sokan még nem ismerték a diót és azt sem tudták mi a fene az.

A bátor kis katonajelölt hazament, ahol nagymamája várta.

-Édes nagymamám segítsen nekem ebből édességet készíteni.

-Ó édes kisunokám- zokogásba tört ki az idős asszony- honnan szerezted ezt?

– A mi Fejedelmünk adta a kezembe.

A nagymama azért sírt, mert hajdan arról a vidékről jött, ahol ez a diónak nevezett valami annyi termett, hogy beterítette a földet ősszel. Mivel tudtott eg régi, már-már elfelejtett receptett neki fogott. Megtörte nagy kővel a diót. Odahívta unokáját:

         Látod te gyermek ez erős burokban vannak ezek a védett finomságok. Kóstold meg. S miközben majszolod lásd, hogy olyan, mint az embernek a koponyája.

         Látom én, s ízlik is, de ez nem édes. – kezdett aggódni a hősünk.

Órák teltek el. Az idős hölgy összetörte azzal a rézmozsárral, amit ősitől örökölt, talán még Etelközben készítették családjának. Mézet tett hozzá és valamilyen tésztába tette. magához hívta a sarokban ülő kisfiút:

         Na ebből lesz a finomság, ami után mindenki meg fogja nyalni minden újját.

         Ez? – kezdett aggodalmaskodni a kisfiú.

Eltelt még egy óra, már majdnem lement a nap is a hegyek mögött, mikor egy szép kis gyékényből font kosárral szaladt az unoka a fejedelemhez.

         Felséges uram, íme itt amit Méltóságod kért.

Álmélkodott Taksony, de a körülötte ülök is. Mindannyian megkóstolták a bejgli nevet viselő édességet.

         Fiam! – szólt a fejdelem. Mivel eleget tettél kérésemnek te leszel a legifjabb katonám. Na és amiért olyan finom lett e sütemény kihirdettetik, hogy minden ősz elmúltával, mikor a téli napforduló beköszönt a népem ilyen finomságot kapjon asztalára.

Teltek az évek Taksony a nagy fejdelem meghalt. Eltemették őt nyári szálláshelyén – melyet ma Taksony községnek hívnak. Utolsó kívánsága pedig az volt, hogy állandóan lakott területté váljon sírhelyének környéke és az utak mentén diófák álljanak.

Taksony fejedelem nem tudta, hogy a téli napforduló tájékán, a halála után ezer évvel diós bejglit készítenek majd az asszonyok és karácsony ünnepét tartják. Azt sem tudta, hogy Taksonynak fogják hívni nyugvóhelyének területét. S ha tudta volna, hogy ma a nagyközség több utcájában számtalan diófa áll, talán örülne is. De annak nem örülne, hogy a lehulló diót az utcákon a tulajdonos helyett mások szedik össze, mert ez is népszokássá vált.

Így őrződött meg e kis krónika a mi fejedelmünkről és a diófákról. Aki nem hiszi járjon utána. 

Írta: Patak Gábor Gaba

Fotó: Wikipedia